2017. február 3., péntek

Hiúság, avagy miért is kínoz annyira szeretetéhség?



Be kell látni: a mai világban mindenkinek ott lakozik a jellemtárában a hiúság - jobban, mint bármikor korábban, s ezzel együtt a szeretetéhség is,  a hiúság, hacsak nyomokban is, minden emberben felismerhető. A mai világban, ha nincs meg az önérvényesítő törekvés, olybá tűnhet az ember, mint aki nem is ebben a társadalomban akar boldogulni. Mégis, akinek egy kicsit érettebb az önreflexiója, rájön arra, hogy kurválkodni a figyelemért, egy like-ért, megosztani Facebookon egy posztot, hogy lássák a világon vagy még, kitenni a magánéletünk minden pillanatát, beleértve a párkapcsolati életünket is (mely még szomorúbb, hiszen valaki mást is belekeverünk egy olcsó játékba) mégiscsak nagy arculcsapása önmagunknak. 

Miért? 

A túlzott érvényesülni akarás olyan súlyként nehezedek a lélekre, hogy az ember szinte teljesen elveszti a kapcsolatot azzal, hogy mi is fontos igazán az életében, mert az egész élete,minden megnyilvánulása csak azért történik, hogy mások észrevegyék,  és igazolják, hogy amit csinál az jó, s ezzel elhiszi, hogy ő maga is jó, és ha egyszer beleakad olyanba, aki nem tartja elé a tükröt, akkor más nem is lehet csak az, aki akadályozza őt. 

Éppen ezért az állandóan megerősítést váró, hiú emberrel együtt lenni egy idő után nagyon fárasztó, s többnyire megfigyelhető, hogy leginkább olyan emberek veszik körbe, akik némán tudnak a hallgatósága lenni, anélkül, hogy egyszer is csendre intenék.

1. Többnyire ezek az emberek szinte mindig magukhoz ragadják a szót nagy társaságokban, és a társaságot is képesek aszerint megítélni, hogy milyen hallgatóság voltak. Sajnos, a figyeleméhség az, amivel ezeket az embereket nagyon könnyen meg lehet vezetni. Néhány kedves szó, pár bók és máris barátjának fog tartani.

2. Könnyen felismerhetőek ezek az emberek arról, hogy gyakran kéretik magukat, ha társaságba kell menniük, vagy csak bizonyos feltételekkel hajlandóak elmenni valahová, nem ülnek asztalhoz bizonyos emberekkel, emelve ezzel saját exkluzivitásukat, mely persze többnyire csak az ő illúziójuk.  

3. Szinte mindig megfigyelhető ezért az igazán alacsony önértékelés, amit igyekeznek grandiózus tervekkel ellensúlyozni, éppen ezért szinte szembetűnő, mintha ezek az emberek mindenhez hozzáértőnek éreznék magukat, s ezt többnyire ki is emelik, lehetőleg nagy társaság előtt, ami a kevésbé erős önértékelésű emberekben lépten-nyomon kisebbrendűségi érzéseket kelt, ami pedig csak a hiú embert táplálja. 


Tekintettel arra, hogy mindenkiben megtalálható a hiúság, amit a mai világ már gyerekkortól plántál az emberekbe, mert hiszen már óvódáskorban is azt a gyereket éri a kitüntetett szerep, aki a legügyesebben vonja magára a nevelők figyelmét, mondván, hogy milyen "talpraesett" az a kislány vagy kisfiú, s erre a későbbiekben még inkább csak rátanul az ember. Ha kedvelnek, szerethető vagyok, ha szerethető vagyok, jó ember vagyok, s ha jó ember vagyok, akkor megérdemlem, hogy mindenki kedveljen - hangzik valahogy így a helytelen gondolatmenet, mely igazából csak azért annyira helytelen, mert egy dolog marad csak ki az egyenletből: a többi ember valódi megismerése. 


Nem cél kiölni magunkból az önérvényesítési törekvéseket, de be kell azt látnia mindenkinek, hogy a túlzottan szeretetéhes, hiú ember végül ellenszenv tárgyává válik és előbb-utóbb támadások fogják érni, mivel kitűnik, hogy mindenkit csak aszerint mér, hogy mennyi szeretetet, elismerést vagy figyelmet ad neki. Holott a boldogság igazi forrása az, amikor rájövünk arra, hogy nekünk senki nem tartozik elismeréssel vagy figyelemmel, mert azt az ember csak önzetlen kölcsönösséggel érheti el, s nem pedig feneketlen becsvággyal és öntömjénezéssel. 


Alfred Adler, Emberismeret című könyve nyomán. 



Tetszett / Megosztom!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...