2017. február 19., vasárnap

Hogyan aggódjunk kevesebbet?





Valóban irigylem azokat az embereket, akik saját bevallásuk szerint, kevésbé szorongósak, aggódósak, de tegyük hozzá, hogy bizonyos mértékű aggodalom hozzátartozik az életünkhöz, sőt bizonyos helyzetekben még segíthet is a pozitív végkimenetelhez. Ámde, és ezt nemcsak magamon tapasztalom, hanem sajnos mindenkin: rohadt gyomorgörcsben élünk, nemcsak felnőttként, elkezdjük ezt már jóval fiatalabb korunkban is.

Az évek során, és persze jó sok megszerzett tapasztalat meg önismeret után, azért sikerült jó néhány dologgal leszámolnom, amitől már nem kapok idegbajt. Nem kapok, mert nem akarok idegbajt kapni. Bármilyen nehéz is, de ezt is tanulnom kellett.

Mindezt a következő kérdéseken/ felvetéseken keresztül taglalnám:

1. Mi a legrosszabb, ami megtörténhet? Mi van azután, ha bekövetkezik az esemény, amitől nagyon félek? 

Persze, állítják sokan, hogy a legrosszabb dologra soha nem szabad gondolni, vizionáljuk magunk elé a legjobb végkimeneteleket: igenis, jó tételt fogok húzni a vizsgán, igenis, elismerik a munkámat, igenis, meg fogok tudni élni a fizetésemből,igenis hiszek benne, hogy a jó lehetőségek megtalálnak engem. 

Na, de mi van akkor ha valami nem úgy alakul, ahogyan szeretném? Félelmetesen kevesen latolgatják reálisan,logikusan a legrosszabb végkimenetelt az egészen egyszerűbb problémák esetében (is, a hisztérikus kétségbeesés produkálása nem megoldás). A gondolkodás -és ez egy nagy hiba- ott megáll, hogy bumm bekövetkezik a legrosszabb verzió, és ez már eleve a bénult tehetetlenség érzését engedi útra. 

Pedig a világunkban a legfontosabb szabály, hogy az élet soha nem áll meg, ezt pedig azt jelenti, hogy mindig van egy második esély, és ha visszakapcsolunk a pozitív gondolkodáshoz, akkor ez meg is fog valósulni. Persze nem hátra tett kézzel kell várni, hogy az ember sorsa jobbra forduljon, azért mindent meg kell tenni, de mi van akkor ha elsőre nem sikerül? Semmi. A pozitív gondolatok ne ragadjanak le a szorongtató eseménynél, nyugodtan gondold tovább, hogy milyen szép dolgok várnak még rád utána. 

Én ha szorongok valamitől mindig végiggondolom ezt a kérdéskört, és bármennyire is félhetnék a rám váró kihívástól, ez megnyugtat. 

Például: vár rád egy nagy megmérettetés, ami Damoklész kardjaként lebeg a fejed felett. Nyugodtan tedd fel magadnak a kérdést és képzeld el. Mi vár rád utána? Az élet nem áll meg, tehát ha sikered lesz, ha nem, még mindig megjutalmazhatod magad azzal idővel, és pihenéssel, amivel újult erővel nekivetheted magad a feladatnak. Mindez olyan kitartást eredményez, ami segít átlendülni a nehezebb időszakokon is. 

2. Emlékezz arra, hogy mi az ami NEM definiálhat téged, és mi az, ami IGEN

Mindannyian elkövetjük néha azokat a hibákat, hogy olyan dolgok mentén kezdjük el a személyiségünket és önmagunkat meghatározni, ami nem feltétlenül jelenti a helyes utat. Egy munkájában sikeres ember, érezheti magát valójában sikeresnek, de akkor miért nem érzi magát boldognak? Bizonyos címkék annyira beleívódnak a személyiségünkbe, hogy nagyon nehéz azoktól függetleníteni önmagunk, valódi mély énjét, és habár -kognitíve- gondolhatjuk, hogy mindenünk megvan, mégsem garantálja semmi a teljesség érzését.

Ismételd csak el ezeket a mondatokat:

- Én nem az önéletrajzom vagyok.
- Én nem a Facebook posztom alatt szereplő lájkok száma vagyok.
- Én nem a cégem vagyok.
- Én nem a pozíció vagyok, amit betöltök.
- Én nem az Instagram oldalamat követők száma vagyok. 
- Én nem egy drága táska/ebéd/szőnyeg/cipő/nyaralás/autó vagyok.
- Én nem a helyes  barátommal közzétett fotó vagyok. 

Mi vagyok akkor? Na, azoknak lesz értelme igazán. 

Viszonylag könnyű ezek mentén definiálni magunkat, még akkor is, ha triviálisan hangzik, de igenis a magasan önmonitorozó emberek (akiknek  baromira fontos, hogy mások hogyan látják őket - bocsi a szakzsargonért) gyakran esnek bele ebbe a hibába.Ebből pedig az következik, hogyha valami sikertelenség éri őket, például nem kapnak meg egy előléptetést vagy fizetésemelést, akkor azt érzik, hogy az egész személyiségükön esett csorba (mivelhogy a munkájuk tévesen gondolva ők magukat), holott erről szó sincs. 

Mélyebbre is mehetünk a kérdést illetően, számtalan gondolatot tudnék még a témáról megfogalmazni, de ez majd egy másik írás lesz. 

3. Ne hagyd, hogy másik lehúzzanak, vagy elvegyék a kedvedet bármitől

15 évesen határoztam el, hogy pszichológiát fogok tanulni és elvégzem az egyetemet.A tanárom csak legyintett, kicsit lesajnálóan nézett azt mondva: hát oda aztán igazán nehéz bekerülni. Megcsináltam. Később tudatosan határoztam el, hogy egy jobb életkörülményt akarok magamnak biztosítani, és egy olyan munkát, amiben jól érzem magam. Ekkor kábé 20.000 Ft volt a teljes vagyonom, és egy hónapom volt rá hogy új lakást és munkát találjak. Megcsináltam.

Hidd el, nagyon sokan vannak körülötted, akik a maguk kicsinyes és szarrágó módján jobban fogják magukat érezni attól, hogyha neked valami nem jön össze és ha elég ügyesen csinálják és elég sok bennük az ártó szándék, akkor még lehet el is érik azt, hogy elbizonytalanodj. Nagyon nehéz kizárni ezeket a rosszindulatú embereket, de az idő elteltével elég gyorsan észre tudod venni, hogy ki az, aki nem a haladásodat szolgálja.

Például gondold ezt át: Igen hallom ezt a másik ember, látom magam előtt, de én akkor is véghez fogom vinni, amit kigondoltam. 
Nem kell tettetned, hogy ezek az emberek nem léteznek körülötted, de el kell döntened, hogy követed a terveidet.

4. Elfogadom a kritikát - csak nem mindegy kitől

Bolond az, aki soha nem fogad el mástól semmit, feltéve persze ha jóindulattal tanácsol valamit. Próbáljuk meg leküzdeni a paranoiát - nem mindenki akar azért ártani, mert nem ért velünk együtt, igenis lenni kell mindenki életében olyan referencia személyeknek, akiktől néha elfogadja, ha azt mondják: ne haragudj, kedvellek, fontos vagy nekem, de ezt nagyon rosszul gondolod most. 

Fontos ha tudod: kritikát csak akkor kaphat az ember, ha valamit letesz az asztalra, ha próbálkozik, ha csinálja. A munkáját minősíteni olyannak nem lehet, aki a farvízen próbál meg elevickélni csöndesen meghúzódva. Ami pedig még fontosabb: ha felelősséget vállalsz mindazért, amit csinálsz, még akkor is jól jöhetsz ki belőle, ha valami balul sül el, mert mindenki látni fogja rajtad, hogy kemény fából faragtak, hogy egyenes és őszinte ember vagy. Ezért pedig -tegyél bármit - érdemes vagy mások megbecsülésére.

Írd meg nekem  a bohemiancompany@gmail.com címre, hogy miről olvasnál legszívesebben!


2017. február 3., péntek

Hiúság, avagy miért is kínoz annyira szeretetéhség?



Be kell látni: a mai világban mindenkinek ott lakozik a jellemtárában a hiúság - jobban, mint bármikor korábban, s ezzel együtt a szeretetéhség is,  a hiúság, hacsak nyomokban is, minden emberben felismerhető. A mai világban, ha nincs meg az önérvényesítő törekvés, olybá tűnhet az ember, mint aki nem is ebben a társadalomban akar boldogulni. Mégis, akinek egy kicsit érettebb az önreflexiója, rájön arra, hogy kurválkodni a figyelemért, egy like-ért, megosztani Facebookon egy posztot, hogy lássák a világon vagy még, kitenni a magánéletünk minden pillanatát, beleértve a párkapcsolati életünket is (mely még szomorúbb, hiszen valaki mást is belekeverünk egy olcsó játékba) mégiscsak nagy arculcsapása önmagunknak. 

Miért? 

A túlzott érvényesülni akarás olyan súlyként nehezedek a lélekre, hogy az ember szinte teljesen elveszti a kapcsolatot azzal, hogy mi is fontos igazán az életében, mert az egész élete,minden megnyilvánulása csak azért történik, hogy mások észrevegyék,  és igazolják, hogy amit csinál az jó, s ezzel elhiszi, hogy ő maga is jó, és ha egyszer beleakad olyanba, aki nem tartja elé a tükröt, akkor más nem is lehet csak az, aki akadályozza őt. 

Éppen ezért az állandóan megerősítést váró, hiú emberrel együtt lenni egy idő után nagyon fárasztó, s többnyire megfigyelhető, hogy leginkább olyan emberek veszik körbe, akik némán tudnak a hallgatósága lenni, anélkül, hogy egyszer is csendre intenék.

1. Többnyire ezek az emberek szinte mindig magukhoz ragadják a szót nagy társaságokban, és a társaságot is képesek aszerint megítélni, hogy milyen hallgatóság voltak. Sajnos, a figyeleméhség az, amivel ezeket az embereket nagyon könnyen meg lehet vezetni. Néhány kedves szó, pár bók és máris barátjának fog tartani.

2. Könnyen felismerhetőek ezek az emberek arról, hogy gyakran kéretik magukat, ha társaságba kell menniük, vagy csak bizonyos feltételekkel hajlandóak elmenni valahová, nem ülnek asztalhoz bizonyos emberekkel, emelve ezzel saját exkluzivitásukat, mely persze többnyire csak az ő illúziójuk.  

3. Szinte mindig megfigyelhető ezért az igazán alacsony önértékelés, amit igyekeznek grandiózus tervekkel ellensúlyozni, éppen ezért szinte szembetűnő, mintha ezek az emberek mindenhez hozzáértőnek éreznék magukat, s ezt többnyire ki is emelik, lehetőleg nagy társaság előtt, ami a kevésbé erős önértékelésű emberekben lépten-nyomon kisebbrendűségi érzéseket kelt, ami pedig csak a hiú embert táplálja. 


Tekintettel arra, hogy mindenkiben megtalálható a hiúság, amit a mai világ már gyerekkortól plántál az emberekbe, mert hiszen már óvódáskorban is azt a gyereket éri a kitüntetett szerep, aki a legügyesebben vonja magára a nevelők figyelmét, mondván, hogy milyen "talpraesett" az a kislány vagy kisfiú, s erre a későbbiekben még inkább csak rátanul az ember. Ha kedvelnek, szerethető vagyok, ha szerethető vagyok, jó ember vagyok, s ha jó ember vagyok, akkor megérdemlem, hogy mindenki kedveljen - hangzik valahogy így a helytelen gondolatmenet, mely igazából csak azért annyira helytelen, mert egy dolog marad csak ki az egyenletből: a többi ember valódi megismerése. 


Nem cél kiölni magunkból az önérvényesítési törekvéseket, de be kell azt látnia mindenkinek, hogy a túlzottan szeretetéhes, hiú ember végül ellenszenv tárgyává válik és előbb-utóbb támadások fogják érni, mivel kitűnik, hogy mindenkit csak aszerint mér, hogy mennyi szeretetet, elismerést vagy figyelmet ad neki. Holott a boldogság igazi forrása az, amikor rájövünk arra, hogy nekünk senki nem tartozik elismeréssel vagy figyelemmel, mert azt az ember csak önzetlen kölcsönösséggel érheti el, s nem pedig feneketlen becsvággyal és öntömjénezéssel. 


Alfred Adler, Emberismeret című könyve nyomán. 



Tetszett / Megosztom!

2017. január 28., szombat

Párban könnyebb?




Nem, nem, ez a bejegyzés nem arról fog szólni, hogy hogyan legyünk szinglik, és az mennyivel egyszerűbb,meg szabadabb. Ez a bejegyzés arról fog szólni, hogy párkapcsolatban élni nagyobb felelősség, és igen, vannak olyan helyzetek, amikor sokkal nehezebb. Még akkor is, ha a női magazinok nem ezt mondják.

Megrögzött egyedülálló voltam, most mit tagadjam, a szerelembe voltam szerelmes korábban, s ha ez éppen társult egy szép archoz, egy érdekes természethez, jó humorérzékhez, vagy kimagasló észhez, akkor a tulajdonosába is szerelmes voltam. Ez hosszú évekig ment így, és nagyon szépeket tudtam írni róla, és valamelyest - még ha keseregtem is olykor miatta - de élveztem ezt az életet. 

Életemben ez a 3 év arról szólt, hogy egyedül erősítsem magam olyanná, aki az élet minden kihívására készen áll, és történjék bármi, megoldja a problémákat. Fura módon, de néha még azt is éreztem, hogy az a bizonyos másik csak kolonc lenne a nyakamban, és soha nem hittem, hogy valaki képes lenne mellettem állni, ha beütne valami nagy baj, ha pedig beütne, akkor meg minek kell még a nyakamba valaki. 

Ráadásul a többnyire mellettem lévő barátaim, akik többnyire párkapcsolatban éltek, szinte mindig azt láttam rajtuk, hogy baromira vesződnek azzal az éppen aktuális valakivel, aki életük szerelme, majd jött egy másik nekik, akivel tovább vesződtek, és aki szintén életük nagy szerelme volt. És persze voltam én, meg a többi megrögzött szingli, akik meg önmagukkal vesződtek, és a viccesebbnél viccesebb helyzetekkel, amit a véget-nem-érő randik, fura pasik, fura szokásaikkal hoztak az életünkbe.

És mégis mit hoz az élet,
másféle éve párkapcsolatban élek.

Ilyenkor jutnak ám csak eszembe anno a féltékeny haverok, elhanyagolt barátok, és egyéb megrögzött szinglik, akik mindig kárálták: nézd meg magad, hát mi lett így belőled, csak egy otthonülő barátnő, társasági élet nélkül, aki Ikea bútorokat vásárol.  Tulajdonképpen igazuk volt, és emlékszem magamra is, aki anno megrögzött szingliként hallgatta és osztotta a párkapcsolatban élőknek a tanácsokat, hogy az aktuális nagy Ő miért olyan nagy barom már megint. Pedig ugyan, párkapcsolatban élni művészet, és van legalább olyan mozgalmas, mint minden héten mást mesélni a Tinder randikról, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy párban lenni egyszerű, legalábbis a teljesen szerelemtől megborult első 3 hónap után.

Miért?


1. Mert rájössz, hogy a választott másik közelről sem tökéletes, ugyanolyan hülye szokásai vannak,
mint neked. Teljesen autonóm emberi lény, akivel együtt osztod meg a mindennapjaidat, s akiben a saját választásoddal minden egyes alkalommal szembesülsz. Ezért állta meg nálam az a feltételezésem, hogy akivel már az első pár hónapban billeg a léc, arra nem lehet építeni. Ami az első hetekben idegesített, az később is idegesíteni fog, egészen addig míg hülyét nem kapsz tőle.

2. A hülye szokások, azért hülye szokások, mert önmagadhoz és választottad személyiségébe alapjaiban rögzültek, tehát ha hajlamos arra, hogy például órákig ne vegye fel a k*rva telefonját, akkor csak hosszas habituáció után érheted el rajta a változást, ha eléred egyáltalán. Szóval arra vagy predesztinálva, hogy elfogadd a másikat a hülyeségeivel együtt, mert azok mindenkinek vannak. Főleg, ha kis dolgokról beszélünk. Ez alól persze -meglátásom szerint- kivételt képeznek azok a súlyos problémák, amik alapjaiban rombolnak téged, vagy az énképedet. Egy mérgező kapcsolatban, onnan lehet tudni, hogy abban vagy, hogy nem a wc ülőke lehajtása, meg egyéb hasonlóságok fogják alkotni a veszekedések magját, hanem mondjuk a "minek szívsz füvet, jársz el más nőkhöz és vagy egy agresszív állat" című történetek, amiket egyik értelmes nőnek sem szabad és kell elviselnie. 

3. Az embernek szüksége van egyedüllétre, de annyira, amitől még nem kap szeparációs szorongást. Ismerek olyanokat, akiknek ezt nagyon nehéz megélni, én viszont pont az ellenkezője vagyok. Le a kalappal azokkal a több éve együtt élő párokkal, akik a közös együttélést mondjuk egy albérlet egyik szobájában kezdték, majd haladtak egy 1 szobás lyuk felé, ahol -hála a mai albérletáraknak- mondjuk évekig élnek. Na, nekem ez nem megy. Se én,sem a barátom nem képes rá, hogy tengernyi lom között egymás nyakán éljünk, egymás agyára menve. Szóval igen, mi 1,5 év után is még külön élünk, bár szinte mindig együtt vagyunk DE -ha betelne a pohár, nem vele, hanem mondjuk a világgal, akkor tudunk egyedül is lenni addig, amíg el nem vonulnak a viharfelhők. 

4. ...és a már egyedüllét, akkor igen, néha hiányzik az egyedül alvás is, amikor keresztbe feküdve a
2 méteres ágyon, magam alá gyűrhetem az összes matériát és hajcsavaróval a fejemen bömböltethetem az autentikus indiai relax zenét. És igen, utalva a 3. pontra, örülök, hogy néha ezt gond nélkül megtehetem. 

5. Párkapcsolatban, és egy jól megtermett, szépen táplált férfiember mellett, valahogy elkezd folyton tele lenni a hűtő. Míg egyedül voltam nagyjából mindig volt benne egy fonnyatag paprika és nagyjából ennyi. Ez azt is jelentette, hogy elég ritkán ettem, mert vagy nem vásároltam be, egy ideig nem működött a hűtő a régi helyen ahol élet, nem volt pénzem meg ilyenek, ezen három dolognak a kombinációja adta, hogy nem volt nassolás, sem esténként ágyban zabálás. Na, ez mostanában megváltozott, a hűtő mindig tele a Kedves aktuális kedvenceivel, és ami nagyon durva, hogy ő amíg megeszik esténként mindent, amit talál benne, addig te elkezded észrevenni magadon, hogy belecsipegetsz a kajába, és úgy ugrik fel az emberre 3-4 kiló, mint a gondolat. Láttam én már párkapcsolatban  durván "megasszonyosodott" nőket, hát szerintem ez mindenképpen kerülendő.

6. Egy idő után előjönnek az idegesítő rokonok, meg ismerősök, meg ki tudja még kik, akik folyamatosan érdeklődnek, hogy mikor lesz esküvő, eljegyzés, gyerek, mikor költöztök össze stb. Néha komolyan azt érzem, hogy néhányan azt hiszik, hogy a párkapcsolatok ilyen beprogramozott tervek szerint működnek, amik előírnak mindenféle kötelező dolgokat. Pedig rohadtul nem! Sőt, jobban teszi az ember, ha maga sem támaszt saját párkapcsolatába penzum szerű terveket, amik ólomsúlyú nyomásként helyeződnek az embernek magára és a párjára is. Mindent a maga idejében, amikor a lehetőségek is adják, végül is azért élünk párban, hogy hosszú távra tervezhessünk.




Zárszó


Nem közhelyes, és nem lehet elégszer elmondani, hogy az ember, azért mert rátalált a szerelem és van egy jól működő párkapcsolata, ahol valaki más életed része lett, de ne feledjük el, hogy ettől még nekünk van egy saját életünk, saját autonómiánk, személyiségünk, aminek a fejlesztése csakis a mi saját feladatunk. Igenis, az ember ne tegye minden szabad percét attól függővé, hogy a másiknak mi, mikor jó, mihez van kedve. Sose felejtsük el, hogy azért szerettünk bele valakibe, és azért szerettek belénk is, mert olyanok vagyunk, amilyenné a hosszú évek tettek minket, fejlődni párban kell és lehet, de saját magunkról sose feledkezzünk meg. 




Olvasnál szívesen valamiről, esetleg van olyan problémád, gondolatod, amit szívesen megosztanál? Írj bátran a bohemiancompany@gmail.com  címre!


Tetszett / Megosztom!
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...