2014. augusztus 28., csütörtök

Évértékelés: csak a gyenge ember sajnálkozik

Egy évvel ezelőtt ezen a napon költöztem a fővárosba. Nagy dolog volt, pedig akkor már öt éve nem éltem a szüleimmel. Én tudtam: innentől más lesz. Nincs hetente hazaszaladgálás, nincs karnyújtásnyira a biztonságos, a megszokott. Minden, amit és akiket szerettem ott kellett hagynom. Meg kellett hoznom ezt a döntést, mert tudtam, hogy váltanom kell. Kezdtem kinőni az akkori életemet: ugyanazokat a köröket futottam, ugyanazokkal az emberekkel, ugyanarra a helyekre jártunk és én pedig azt éreztem, hogy megfulladok, hogy mennem kell. 

Mikor júliusban felvettek a jelenlegi egyetememre (melynek egyébként nagyon csekély esélyt jósoltam), úgy éreztem Isten megint egyengeti az utamat. Régóta érzem, hogy vigyáz rám a saját Sorsom, hogy elém tárja a lehetőséget, melyek közül én döntöttem mindig, hogy élek-e velük, vagy sem. És én éltem, én mindig éltem velük. De sem Debrecenben (ahol azelőtt 5 évig éltem), sem pedig Nyíregyházán (ahol felnőttem) nem volt már egyetlen ajtó sem, ahova nem kopogtattam be, nem volt már egyetlen utca sem, amin nem mentem végig. Minden ismerős volt, és én vágytam az újra.

Egy évvel ezelőtt, amikor Budapestre érkeztem minden idegen volt. Minden: az emberek, a rohanás, nem tudtam, hogy melyik út merre vezet. De mikor másnap éjszaka valahogyan elkeveredtem a Duna-partra és láttam magam előtt a kivilágított, soha nem alvó várost, azt mondtam: figyeld meg, meghódítalak. 

Féltem, mert nagyon sok ismerősömet szippantotta már be a nagyváros. Egy vidéki embernek a város magánya ezerszer nyomasztóbb, mint bárhol máshol. Az idegen kétszer annyira idegen, egyedül lenni kétszer annyira kemény. De én elindultam, nem tudtam, melyik út merre vezet, de gondoltam: próba szerencse.


"Találd meg, amit keresel"

 

Debrecenben az utolsó barátokkal töltött estén azt mondták nekem: "Zsófi, kívánom, hogy megtaláld, amit keresel." Ez a mondat azóta is a fülemben cseng. Vajon mit keresek én egyfolytában? Munkát? Sikert? Barátokat?  Szerelmet? Nem tudtam pontosan.

Az első időszak nagyon kemény volt. Egy huzamban 2 hónapig voltam távol a szüleimtől, ez a legtöbb idő volt eddigi életem során. S habár a szüleim utolsó csepp erejükig is támogattak, és támogatnak a mai napig, de tudtam, hogy ahhoz az életszínvonalhoz, amit eddigi életem során megszokta, már nekem is tennem kell.. Itt volt az ideje, hogy leváljak kicsit a szüleimről. 

Budapesten kezdtem el dolgozni. A lehetőségek itt megszámlálhatatlanok. Tényleg. És ezt csak az látja, aki vidéken élt, vagy nőtt fel, mert higgyétek el nekem, hogy kelet felé sokkal nehezebb az élet. Az iskola mellett végezhető munkák ott siralmasak, rabszolga jellegűek. Csak az jut jobb lehetőségekhez, akinek jó a kapcsolatrendszere, vagy szerencséje van. Budapesten merőben más volt a helyzet. Ha egyik hely nem tetszett, mehettem máshová és hatalmas sikerélmény volt, hogy sehonnan nem küldtek el, mindenhonnan visszahívtak. Megtanultam menedzselni magam és beosztani a pénzemet. Megtanultam, hogy sajnos lehetetlenség olyan formában "a mának élnem" ,mint ahogyan régen tettem. Mostanra abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az anyagi támogatás terhét -legalább egy kis részben- levettem a szüleim válláról, s a munkám miatt is ki kellett mozdulnom a komfortzónámból: én tényleg bejártam Budapestet, annak külső részeitől kezdve, egészen a belvárosig. Már tudom, hová vezetnek az utak. 



Sajnos azonban, amit az élet egyik oldalról ad, a másikról elveszi...

 

Nyugalomban élni azonban az a luxus, amit csak nagyon kevesen engedhetnek meg maguknak. Hálát kellett adnom mindenért, ami legalább a helyére került az életemben, mert tudtam, ha folyamatosan elégedetlen vagyok, akkor sokkal boldogtalanabb és magányos leszek. Hálát adtam, hogy egy nagyon jó közegbe kerültem az új iskolámban: segítőkész, okos és figyelmes emberek vettek körül nap,mint nap, akiket nagyon megszerettem. Már nem kellett 200 Ftos pizzán sem tengődnöm , de végtelenül magányos voltam.

Minden erőmet a túlélésre összepontosítottam, s közben kezdtem érezni, hogy a szívem elkezd jegesedni. Akkor már több,mint egy éve voltam egyedül. Sajnos időközben pedig apukám is nagyon beteg lett.
Patthelyzet volt. Folyamatosan elkezdtem aggódni az otthoni dolgok miatt, de tudtam, hogy nem tudok csak úgy hazarohangálni, mert 200 km-re vagyok a szüleimtől, mert dolgoznom kell, mert iskolába kell járnom,mert...Elkezdtem vágyni arra, hogy megosszam valakivel az életemet. Valakivel, aki arra érdemes, ugyanakkor tudtam, hogy nekem ez nem fog egykönnyen menni, mert én ekkora már nagyon bezárkóztam.


Kicsit úgy tekintek magamra,mint egy bohócra 

És ezt a bezárkózást ne úgy értsétek, hogy nem tudok ismerkedni, hogy nem vagyok nyitott ember, hogy nem szeretek a társaság középpontjában lenni. Ez teljesen más. Néha úgy tekintek magamra, mint egy szomorú bohócra: mosolyog körülettem mindenki, én is mosolygok rájuk, szeretem a társaságot és a társaság is szeret engem. Szeretek parádézni. De amint kattan a zár utánam, szépen leveszem magamról a cipőmet, a ruhámat, felveszem itthon a kis köntösömet, lemosom a sminkemet, egy merőben más lány néz vissza rám a tükörből, aki nem parádézik, hanem aggódik a szülei miatt, az anyagiak miatt, a jövője miatt, s közben nagyon vágyik arra, hogy szeressék...és hogy ő is szerethessen valakit.

Én tisztában vagyok azzal, hogy egy bohóckodó, vidám lányt könnyű szeretni. A másodikat kevésbé. Azért nem akartam komoly kapcsolatot, mert tudtam, hogy ezt a sötétebbik oldalamat nem tudom egykönnyen magam mögött hagyni. Tudtam, hogy csak olyan emberrel tudnék együtt lenni, aki mindkettőt képes szeretni, és elég felnőtt ahhoz, hogy amikor lekerül a bohócruha rólam, és esetleg kezdenék összeborulni, mint egy kártyavár, akkor elég erős a keze és a háta ahhoz, hogy megtart engem. Akinek lehetek csak "simánzsófi", aki előtt sírhatok, és aki azt mondja, hogy "rám mindig számíthatsz"  Ez lett volna ideális.

A keménység ára viszont az, hogy mások is el fogják várni tőled mindig ezt. 
Megkérdezte tőlem múltkor a nagynéném:  

"Zsófi, te szerinted a gyenge férfiakat vonzod, vagy az erőseket taszítod?"

 

Esküszöm kurva jó kérdés. A gyenge és az erős oldalam bennem állandóan harcban áll, és többnyire azt veszem észre, hogy a férfiak az erősebbiket szeretik, és ha hirtelen nem kapják meg azt, amit elvártak, akkor nem tudnak hova tenni. Akkor jön a "de hisztis vagy", "de önző vagy" és a hasonló beszéd. 

A barátnőim meg vannak arról győződve, hogy talpraesett, határozott férfira van szükségem, aki mindkét részem szereti és kezelni tudja. Az én tapasztalatom viszont az, hogy az erős férfiak viszont a gyenge nőket keresik. Ritka az a pasi, aki azt mondja, hogy "látom, ahogyan küzdesz és tisztellek érte, tisztelem, ahogyan az életedet a hátadon viszed, de ha velem vagy, akkor biztonságban vagy, mert törődöm veled."

Erre még mindig nem találtam rá sajnos. Szerelem ide vagy oda, egy felnőtt kapcsolathoz már nekem több kell. Nem vagyok már gimnazista, sőt rájöttem: már idealista sem vagyok túlzottan, ami a szerelmet illeti. Sajnálom, hogy megint csalódnom kellett, mert az amúgy is összeszorult szívemre kötöttek még egy hurkot. De ez is egy lecke volt, hogy mi az, amire nincsen többet az életben szükségem.

Egy új év

 

Egy új kezdet jön. Az utolsó évem a suliban. Egy évem van hátra az okleves pszichológus titulus megszerzéséhez. Egy dolgot nagyon keményen megtanultam az elmúlt egy évben:

Az ember sose sajnálkozzon se a párkapcsolatában, se az élet más területein olyan dolgok miatt, amit nem bírt megtenni. Az ember tanuljon meg küzdeni.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...