2014. július 14., hétfő

Amiért imádjuk az esendő embereket

Régen tudjuk: van jó zsaru, van rossz zsaru. Arra nevelnek minket, hogy mindig tudjuk mi az ideális, mi a helyes, mi a társadalmilag elfogadott. Volt egy korosztály (amibe még én is beletartozom), ahonnan még könnyű volt kilógni, és ha kilógtál, akkor könnyen felnőhettél úgy, hogy deviáns vagy, csodabogár, koránérő stb. Ma pont az ellentétét látom a fiatalakon: csökkennek az elvárások, nagyobb a szabadság, több a lehetőség az önbemutatásra. Manapság már nem olyan egyszerű különlegesnek lenni, mint régebben volt.

Nemideális ideák 
Mindez azért nagyon furcsa, hogy habár akkor mostanában mindenkinek meg lenne a lehetősége arra, hogy szarjon más emberek véleményére és kialakítsa saját szabályrendszerét, mégis azt látom, hogy baromira rá vagyunk feszülve arra, hogy mások (egy bizonyos közösség, aminek tagjai vagyunk), mit gondolnak rólunk: hogy nézünk ki, mit veszünk fel, mit gondolkodunk. Szerintem ez egy nagyon rossz irány. Úgy kellene élni, hogy más emberekkel fogadtatod el a saját imázsodat (énedet, személyiségedet, magadat, vagy nevezd ahogy akarod), sőt természetesnek kellene lennie, hogy azt a kialakult képet magadról, amit szeretsz, nem hagyod, hogy bárki valamilyen önző módon sértse. Ehelyett legtöbbször azt látom, hogy oly sokan igyekeznek megfelelni irreális elvárásoknak, holott egy mások elvárására támasztott énkép nem fog megvédeni az élet viharaitól. (Igen, a mások elvárásaiba beletartoznak a szülői elvárások is, melyek habár mindig építőjellegűek, de előbb-utóbb el kell szakadni tőlük, mert senki apja-anyja nem fogja megvívni a gyermeke saját harcait)

Tény, hogy az embereket vonzzák az ideális dolgok. A szép dolgok. Az olyasmik, amik megcsillogtatják a tökéletesség látszatát, akár egy pillanatra is. Ezért szeretjük a  színes, fényes papírra nyomtatott magazinokat, lessük a weheartit-ot, sétálgatunk az Ikeában, outfitet szerkesztgetünk a polyvoreon, nézzük a divatbloggerek hófehérre polírozott fogát, csodás póthajzuhatagokat, meg a sok össze nem érő combot. Rabjai leszünk az eye candy látványnak, miközben tudjuk, hogy mindaz, amit látunk hamis. Ha kicsit nyersebben akarok fogalmazni: mindez olyan, mint a pornó. A látvány függői lettünk néhány év alatt.  Egyáltalán nem meglepő, hogy eljött az ideje azoknak, akik mindezzel szemben határozzák meg önmagukat.
 Antihősnek lenni
Eljött annak az ideje, hogy egy olyan sorozat érjen a csúcsokba, mint a Girls, ahol habár a szereplők értelmiségiek, de nehezen boldogulnak, sőt ellene mennek minden szabványos szerepnek, amit a nők felé támasztanak. Itt az ideje egy Jennifer Lawrencenek, akit egyszerűen imád a világ, mert nem bír felmenni egy lépcsőn, mert 40-es a konfekciómérete. Meg imádjuk Hank Moodyt is, aki végigpiálja és dugja az egész életét. Elsöprő ereje volt a Skinsnek, a Misfitsnek és egyéb sorozatoknak.

Fura,  ahogyan ezek az erők dolgoznak a világban, s közben mennyire hatnak ránk. Egyszerűen kellenek nekünk az antihősök. Mert nem tudjuk meghatározni a középutat, ha csak azt látjuk, ami tökéletes. A közepe ennek az áramlatnak minden estben Te, Én, Mi vagyunk. Mi esendő emberek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...