2014. június 25., szerda

Net-kapcsolatok



Ez nem filmkritika lesz, bár megjegyzem a Her (A nő) című film az elmúlt időszak egyik legérdekesebb filmélménye volt számomra. Nem baj, ha nem láttad (bár javaslom, hogy nézd meg) elmondom, hogy mi a szituáció: a jövőben kifejlesztenek egy szuperintelligens beszélgetőszoftvert, ami nemcsak képes úgy gondolkodni, mint az emberek, de folyamatosan fejlődik, alakul, emlékei vannak, érzései, humorérzéke, szexuális vágya. Mindene van, csak éppen teste nincs. Theodor barátunk pedig, miután megvásárolta, szupermagányos élete izgalommal telik meg, s szépen lassan beleszeret...a számítógépébe. Pontosabban a szuperintelligens, női hangon (Scarlett Johansson hangján) duruzsoló operációs rendszerébe. Hülyeség lenne?

Habár nekünk nincsen (még) emberi értelemmel felruházott operációs rendszerünk, de némileg azért gondolkodóba estem. Hogyan ismerkedünk mi manapság emberek? Nem arra gondolok, hogy honnan ismerjük meg egymást, hanem arra, hogy hol. Csak nézz körül magadon, nézz körbe az ismerőseiden, és hallani fogod, hogy minden második ember (ha nem is a neten ismerkedett meg egymással), de az internet volt az a közvetítő közeg, ahol hosszadalmas beszélgetések, egész estés eszmefuttatások után hozták csak reális talajra a kapcsolatukat. Már ha valóban lett valódi személyes kontakt és nem ragadt meg a kapcsolat az internetes csetelés, agyhúzó verziójában. 

Szóval hogyan ismerkedünk manapság? Szoftvereken keresztül, aminek az egyik végén ülsz te, a másik végén meg az a valaki, akivel könnyebb az elején egy ismerkedős beszélgetést folytatni, mint leülni egymással szemben. Persze az emberi kapcsolatok csak úgy működhetnek, ha egyszer az a bizonyos személyes találkozás előbb-utóbb megtörténik, de hány és hány olyan nőről  (és férfiről is) hallani, aki állítása szerint már akkor beleszeretett a beszélgetőpartnerébe, amikor személyesen még nem is találkozott vele, nem érintette meg. Mondjuk ki: test nélkül is hajlamos a mai szeretni valaki másikat. Talán tehát nem is áll olyan messze a valóságtól a Her című film alapötlete.

De valós-e az ilyen érzelem? Valós- e az ilyen szerelem? Most valljuk be: az érzelmeket nem lehet megkérdőjelezni. Ha fájdalmat érzel, azt valós számodra, ha örömöt, az is valós. Ha pedig szerelmet érzel egy olyan személy iránt, akivel még soha életedben nem találkoztál, de számtalan átbeszélgetett éjszakán vagytok túl (skypeon, cseten, e-mailben, telefonon stb.) akkor az is valós lesz számodra. Az ilyen esetekben viszont az a bökkenő, hogy egy reális figurával (szóval egy konkrét emberről beszélünk), akivel nemreális, nulla testi kontaktus nélkül (és itt nem a szexre célzok, pusztán az ember fizikai megtapasztalására) élsz "kapcsolatban" az a kapcsolat nem lesz valós.

Hah! Mondhatnád most, hogy ezzel aztán nem találtam fel a spanyol viaszt. Hát nem is, de gondolj bele: ismersz-e magad körül valakit, vagy esetleg volt- e már valaki a környezetedben, aki mintha mégis így "járt volna valakivel". Biztos, hogy volt. Ez pedig hatalmas csapda. 

A netes ismerkedés egy olyan része most a párkapcsolatok alakulásának, amivel szerintem jóval többet kellene foglalkozni. Régebben, aki interneten keresett magának párt mindenféle randioldalon, bizony voltak, akik összesúgtak az illető háta mögött. Ma, parancsoljatok: itt a Tinder, itt az OkCupid, itt a Facebook (bár ez utóbbi nem speciál erre találtatott fel, de azért had kapjon helyet ebben a felsorolásban) és a neten párt találni valamiért oltári dívik lett. (Vagy ha konkrétabb akarok lenni: nem csak párt, numerát is)

Gondoljunk bele: nem kell lemenni egy szórakozóhelyre, nem kell kiöltözni, nem  baj, ha az elmúlt 2 hónapban felszedtél pár kilót, csak feltöltesz egy jó fotót, jó színben tünteted fel magad, majd átböngészed a kínálatot. Beállítod milyen magasságú fiút akarsz, milyen hajszínnel, milyen végzettséggel, keresettel, dobsz egy lájkot, aztán várod, hogy mi sül ki a dologból. Legyünk őszinték: amennyire életszerű, annál groteszkebb ez a folyamat...Se nem jó, se nem rossz. Nem lehet igazából minőségi állást foglalni egy olyan jelenség esetében, ami manapság ennyire szokványos. Esetleg csodálkozni rajta, hogy ennyire nem csodálkozunk már ilyesmin. 

Egy dolgot viszont azért a végén megjegyeznék: szájhősök mindenhol vannak. Legyen az illető beszélgetőtárs bármennyire is vonzó, lehet a gondolkodásotok abszolút szinkronban, hallgathatja ugyanazokat a zenétek,mint te, vagy szeretheti ugyanazokat a filmeket, mint te...de ha nem mutat hajlandóságot valaki, hogy személyesen is találkozzatok, hogy bizonyítsa mindazt, amit addig leírt...hát...akkor az előbb-utóbb annyit fog érni, mint guminővel dugni.



Tetszett, ajánlom!

2014. június 1., vasárnap

A távolból egyszerűbb



 (...) mert magunkkal a legnehezebb boldogulni. Ha másra nézek, látom, hogy mi tette olyanná, amilyen lett. Az évek, a sorsa, a szerelmei: elmondja, amit szerintem tudnom érdemes róla, és kérdezem, ha jobban érdekel, de könnyen látom őt. Könnyebben, mint magamat.

Minél jobban nézek befelé, annál jobban érzem, hogy kusza hálok tömkelege az, amin elindulhatnék, hogy jobban láthassam magamat. Ismerem a gondolataimat, a tetteimet, látom magam életem minden helyzetében. Észreveszem, hogy ugyanúgy tudok borzasztóan viselkedni azokkal, akiket szeretek, miközben nem változtat a tényen, hogy nagyon szeretem őket.

Létezésünk minden pillanatát csak saját magunk tapasztalhatjuk meg. Ha nem mondjuk el, mi a baj, más nem tudhatja pontosan. (...)

Írni kellene valami velőset, vagy valami szépet, vagy tanulságosat, vagy vicceset -ha már újraindult az oldal. Gyerünk: gondolkozz, gondolkozz, de akkor soha nem ugrik be semmi, minden ötlet hirtelen nagyon elcsépeltnek tűnik. Olykor a blogolás és az írás is nagyon elcsépeltnek tűnik. Mindig felmerül bennem a kérdés ugyanis, hogy milyen emberek azok, akik megengedhetik maguknak, hogy osztják az észt akarva-akaratlanul.

Arra gondolok, hogy aki valaha is belekezd az írásba, abban mindig tombol valami belső vihar. Itt legbelül, amit vagy kiad, vagy bent marad minden és akkor nagy károkat okozna. Csak az írás egy olyan dolog, hogy valahol mélyen szeretnénk, ha más is elolvasná, ha bólintana rá egyet: igen, jó az, ahogyan gondolkodsz, vagy: igen, én is hasonlóképpen érzek. Ezek mindenképpen megerősítenek.

Olykor viszont elgondolkodom azon, hogy habár egy olyan valakinek tartom magam, akinek jó érzéke van talán ahhoz, hogy a helyzetekben felismerje a lényeget és nagyon sok energiám van abban is, hogy eligazodjam a saját gondolataimban. Azonban néha igazán csalódnom kell. Olykor azt érzem, hogy kudarcot vallok és számos dolog egyszerűen csak túlnő rajtam. Hirtelen nagyon belegabalyodok a problémába, és addig kapálózom, ameddig az a sok kötél már elkezd fojtogatni. 

Ilyenkor távolabb kell, hogy lépjek.
Vagy menekülőre kell fognom.
Nevezd, ahogy akarod. 

Amikor egy jó tanácsot adsz, akkor objektív vagy. Akkor tartod a távolságot és közben befelé tekintesz, és táplálkozol azokból a helyzetekből, amiket te már átéltél, és amikből sikeresen keveredtél ki. És ha közben jó szándékú vagy, akkor ez hatni fog. Segíteni. 
Magunkkal sokkal nehezebb. Ha valamiben benne vagy, akkor 100%osan benne vagy. Akkor nehéz madártávlatból látni a kiutat, ha a térképen csak irányok vannak bejelölve. Nem egy irány, ezernyi irány. S habár hinni kell benne mindig, hogy a szíved és az érzékeid jó irányba fognak vezetni, néha csak becsúszik egy zsákutca.

Az emberek (és olykor néha én is) szívesen szeretnek ezekben a zsákutcákban éldegélni egy kicsit. Szar a suli, amibe jársz? Nem baj, majd lesz valahogy. Szar a párkapcsolatod? Nem baj, majd lesz valahogy. Hát megsúgom, rohadtul nem lesz magától semmi sem.

A zsákutcák fő problémája, hogy a falat a végén nem lehet csak úgy áttörni. Ahhoz kurva keményen kell dolgozni, de nagy többségünk olyan, hogy nem a falnak ugrik neki és körmeszakadtáig küzd vele, hanem elkezd lefelé ásni, le a földbe. A végén pedig már akkora gödörben fog ülni, amiből nehezebb lesz kimászni, mint átütni a zsákutca falát.

S miért vagyunk ilyenek? Miért ilyen olykor mindenki?
Mert azt hisszük, hogy nincsen elég időnk.Változtatni akarunk, de azonnal, de most rögtön. Le akarunk fogyni 2 hét alatt 10 kilót, akarunk egy pasit egy estére, de nem egy egész életre, meg akarunk tanulni ezer oldalt, két nap alatt. Mert szorít az idő. 

Ha tudjuk, hogy ilyenek vagyunk, akkor viszont már előre fogjuk tudni a megoldást is. Ha egyszer beleestünk a saját gödrünkbe, akkor másodjára már nem fogunk - ha ismerjük már ennyire magunkat. 

Ha tudjuk, hogy ez egy zsákutca, akkor meg kell állni.
Két lépést hátra kell lépni.
Nekirugaszkodni. 
Átugrani.
Nem kell a szarban tovább ücsörögni. 


Fotók: Jakob Wagner

Tetszett, ajánlom!
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...