2014. augusztus 28., csütörtök

Évértékelés: csak a gyenge ember sajnálkozik

Egy évvel ezelőtt ezen a napon költöztem a fővárosba. Nagy dolog volt, pedig akkor már öt éve nem éltem a szüleimmel. Én tudtam: innentől más lesz. Nincs hetente hazaszaladgálás, nincs karnyújtásnyira a biztonságos, a megszokott. Minden, amit és akiket szerettem ott kellett hagynom. Meg kellett hoznom ezt a döntést, mert tudtam, hogy váltanom kell. Kezdtem kinőni az akkori életemet: ugyanazokat a köröket futottam, ugyanazokkal az emberekkel, ugyanarra a helyekre jártunk és én pedig azt éreztem, hogy megfulladok, hogy mennem kell. 

Mikor júliusban felvettek a jelenlegi egyetememre (melynek egyébként nagyon csekély esélyt jósoltam), úgy éreztem Isten megint egyengeti az utamat. Régóta érzem, hogy vigyáz rám a saját Sorsom, hogy elém tárja a lehetőséget, melyek közül én döntöttem mindig, hogy élek-e velük, vagy sem. És én éltem, én mindig éltem velük. De sem Debrecenben (ahol azelőtt 5 évig éltem), sem pedig Nyíregyházán (ahol felnőttem) nem volt már egyetlen ajtó sem, ahova nem kopogtattam be, nem volt már egyetlen utca sem, amin nem mentem végig. Minden ismerős volt, és én vágytam az újra.

Egy évvel ezelőtt, amikor Budapestre érkeztem minden idegen volt. Minden: az emberek, a rohanás, nem tudtam, hogy melyik út merre vezet. De mikor másnap éjszaka valahogyan elkeveredtem a Duna-partra és láttam magam előtt a kivilágított, soha nem alvó várost, azt mondtam: figyeld meg, meghódítalak. 

Féltem, mert nagyon sok ismerősömet szippantotta már be a nagyváros. Egy vidéki embernek a város magánya ezerszer nyomasztóbb, mint bárhol máshol. Az idegen kétszer annyira idegen, egyedül lenni kétszer annyira kemény. De én elindultam, nem tudtam, melyik út merre vezet, de gondoltam: próba szerencse.


"Találd meg, amit keresel"

 

Debrecenben az utolsó barátokkal töltött estén azt mondták nekem: "Zsófi, kívánom, hogy megtaláld, amit keresel." Ez a mondat azóta is a fülemben cseng. Vajon mit keresek én egyfolytában? Munkát? Sikert? Barátokat?  Szerelmet? Nem tudtam pontosan.

Az első időszak nagyon kemény volt. Egy huzamban 2 hónapig voltam távol a szüleimtől, ez a legtöbb idő volt eddigi életem során. S habár a szüleim utolsó csepp erejükig is támogattak, és támogatnak a mai napig, de tudtam, hogy ahhoz az életszínvonalhoz, amit eddigi életem során megszokta, már nekem is tennem kell.. Itt volt az ideje, hogy leváljak kicsit a szüleimről. 

Budapesten kezdtem el dolgozni. A lehetőségek itt megszámlálhatatlanok. Tényleg. És ezt csak az látja, aki vidéken élt, vagy nőtt fel, mert higgyétek el nekem, hogy kelet felé sokkal nehezebb az élet. Az iskola mellett végezhető munkák ott siralmasak, rabszolga jellegűek. Csak az jut jobb lehetőségekhez, akinek jó a kapcsolatrendszere, vagy szerencséje van. Budapesten merőben más volt a helyzet. Ha egyik hely nem tetszett, mehettem máshová és hatalmas sikerélmény volt, hogy sehonnan nem küldtek el, mindenhonnan visszahívtak. Megtanultam menedzselni magam és beosztani a pénzemet. Megtanultam, hogy sajnos lehetetlenség olyan formában "a mának élnem" ,mint ahogyan régen tettem. Mostanra abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az anyagi támogatás terhét -legalább egy kis részben- levettem a szüleim válláról, s a munkám miatt is ki kellett mozdulnom a komfortzónámból: én tényleg bejártam Budapestet, annak külső részeitől kezdve, egészen a belvárosig. Már tudom, hová vezetnek az utak. 



Sajnos azonban, amit az élet egyik oldalról ad, a másikról elveszi...

 

Nyugalomban élni azonban az a luxus, amit csak nagyon kevesen engedhetnek meg maguknak. Hálát kellett adnom mindenért, ami legalább a helyére került az életemben, mert tudtam, ha folyamatosan elégedetlen vagyok, akkor sokkal boldogtalanabb és magányos leszek. Hálát adtam, hogy egy nagyon jó közegbe kerültem az új iskolámban: segítőkész, okos és figyelmes emberek vettek körül nap,mint nap, akiket nagyon megszerettem. Már nem kellett 200 Ftos pizzán sem tengődnöm , de végtelenül magányos voltam.

Minden erőmet a túlélésre összepontosítottam, s közben kezdtem érezni, hogy a szívem elkezd jegesedni. Akkor már több,mint egy éve voltam egyedül. Sajnos időközben pedig apukám is nagyon beteg lett.
Patthelyzet volt. Folyamatosan elkezdtem aggódni az otthoni dolgok miatt, de tudtam, hogy nem tudok csak úgy hazarohangálni, mert 200 km-re vagyok a szüleimtől, mert dolgoznom kell, mert iskolába kell járnom,mert...Elkezdtem vágyni arra, hogy megosszam valakivel az életemet. Valakivel, aki arra érdemes, ugyanakkor tudtam, hogy nekem ez nem fog egykönnyen menni, mert én ekkora már nagyon bezárkóztam.


Kicsit úgy tekintek magamra,mint egy bohócra 

És ezt a bezárkózást ne úgy értsétek, hogy nem tudok ismerkedni, hogy nem vagyok nyitott ember, hogy nem szeretek a társaság középpontjában lenni. Ez teljesen más. Néha úgy tekintek magamra, mint egy szomorú bohócra: mosolyog körülettem mindenki, én is mosolygok rájuk, szeretem a társaságot és a társaság is szeret engem. Szeretek parádézni. De amint kattan a zár utánam, szépen leveszem magamról a cipőmet, a ruhámat, felveszem itthon a kis köntösömet, lemosom a sminkemet, egy merőben más lány néz vissza rám a tükörből, aki nem parádézik, hanem aggódik a szülei miatt, az anyagiak miatt, a jövője miatt, s közben nagyon vágyik arra, hogy szeressék...és hogy ő is szerethessen valakit.

Én tisztában vagyok azzal, hogy egy bohóckodó, vidám lányt könnyű szeretni. A másodikat kevésbé. Azért nem akartam komoly kapcsolatot, mert tudtam, hogy ezt a sötétebbik oldalamat nem tudom egykönnyen magam mögött hagyni. Tudtam, hogy csak olyan emberrel tudnék együtt lenni, aki mindkettőt képes szeretni, és elég felnőtt ahhoz, hogy amikor lekerül a bohócruha rólam, és esetleg kezdenék összeborulni, mint egy kártyavár, akkor elég erős a keze és a háta ahhoz, hogy megtart engem. Akinek lehetek csak "simánzsófi", aki előtt sírhatok, és aki azt mondja, hogy "rám mindig számíthatsz"  Ez lett volna ideális.

A keménység ára viszont az, hogy mások is el fogják várni tőled mindig ezt. 
Megkérdezte tőlem múltkor a nagynéném:  

"Zsófi, te szerinted a gyenge férfiakat vonzod, vagy az erőseket taszítod?"

 

Esküszöm kurva jó kérdés. A gyenge és az erős oldalam bennem állandóan harcban áll, és többnyire azt veszem észre, hogy a férfiak az erősebbiket szeretik, és ha hirtelen nem kapják meg azt, amit elvártak, akkor nem tudnak hova tenni. Akkor jön a "de hisztis vagy", "de önző vagy" és a hasonló beszéd. 

A barátnőim meg vannak arról győződve, hogy talpraesett, határozott férfira van szükségem, aki mindkét részem szereti és kezelni tudja. Az én tapasztalatom viszont az, hogy az erős férfiak viszont a gyenge nőket keresik. Ritka az a pasi, aki azt mondja, hogy "látom, ahogyan küzdesz és tisztellek érte, tisztelem, ahogyan az életedet a hátadon viszed, de ha velem vagy, akkor biztonságban vagy, mert törődöm veled."

Erre még mindig nem találtam rá sajnos. Szerelem ide vagy oda, egy felnőtt kapcsolathoz már nekem több kell. Nem vagyok már gimnazista, sőt rájöttem: már idealista sem vagyok túlzottan, ami a szerelmet illeti. Sajnálom, hogy megint csalódnom kellett, mert az amúgy is összeszorult szívemre kötöttek még egy hurkot. De ez is egy lecke volt, hogy mi az, amire nincsen többet az életben szükségem.

Egy új év

 

Egy új kezdet jön. Az utolsó évem a suliban. Egy évem van hátra az okleves pszichológus titulus megszerzéséhez. Egy dolgot nagyon keményen megtanultam az elmúlt egy évben:

Az ember sose sajnálkozzon se a párkapcsolatában, se az élet más területein olyan dolgok miatt, amit nem bírt megtenni. Az ember tanuljon meg küzdeni.

2014. július 14., hétfő

Amiért imádjuk az esendő embereket

Régen tudjuk: van jó zsaru, van rossz zsaru. Arra nevelnek minket, hogy mindig tudjuk mi az ideális, mi a helyes, mi a társadalmilag elfogadott. Volt egy korosztály (amibe még én is beletartozom), ahonnan még könnyű volt kilógni, és ha kilógtál, akkor könnyen felnőhettél úgy, hogy deviáns vagy, csodabogár, koránérő stb. Ma pont az ellentétét látom a fiatalakon: csökkennek az elvárások, nagyobb a szabadság, több a lehetőség az önbemutatásra. Manapság már nem olyan egyszerű különlegesnek lenni, mint régebben volt.

Nemideális ideák 
Mindez azért nagyon furcsa, hogy habár akkor mostanában mindenkinek meg lenne a lehetősége arra, hogy szarjon más emberek véleményére és kialakítsa saját szabályrendszerét, mégis azt látom, hogy baromira rá vagyunk feszülve arra, hogy mások (egy bizonyos közösség, aminek tagjai vagyunk), mit gondolnak rólunk: hogy nézünk ki, mit veszünk fel, mit gondolkodunk. Szerintem ez egy nagyon rossz irány. Úgy kellene élni, hogy más emberekkel fogadtatod el a saját imázsodat (énedet, személyiségedet, magadat, vagy nevezd ahogy akarod), sőt természetesnek kellene lennie, hogy azt a kialakult képet magadról, amit szeretsz, nem hagyod, hogy bárki valamilyen önző módon sértse. Ehelyett legtöbbször azt látom, hogy oly sokan igyekeznek megfelelni irreális elvárásoknak, holott egy mások elvárására támasztott énkép nem fog megvédeni az élet viharaitól. (Igen, a mások elvárásaiba beletartoznak a szülői elvárások is, melyek habár mindig építőjellegűek, de előbb-utóbb el kell szakadni tőlük, mert senki apja-anyja nem fogja megvívni a gyermeke saját harcait)

Tény, hogy az embereket vonzzák az ideális dolgok. A szép dolgok. Az olyasmik, amik megcsillogtatják a tökéletesség látszatát, akár egy pillanatra is. Ezért szeretjük a  színes, fényes papírra nyomtatott magazinokat, lessük a weheartit-ot, sétálgatunk az Ikeában, outfitet szerkesztgetünk a polyvoreon, nézzük a divatbloggerek hófehérre polírozott fogát, csodás póthajzuhatagokat, meg a sok össze nem érő combot. Rabjai leszünk az eye candy látványnak, miközben tudjuk, hogy mindaz, amit látunk hamis. Ha kicsit nyersebben akarok fogalmazni: mindez olyan, mint a pornó. A látvány függői lettünk néhány év alatt.  Egyáltalán nem meglepő, hogy eljött az ideje azoknak, akik mindezzel szemben határozzák meg önmagukat.
 Antihősnek lenni
Eljött annak az ideje, hogy egy olyan sorozat érjen a csúcsokba, mint a Girls, ahol habár a szereplők értelmiségiek, de nehezen boldogulnak, sőt ellene mennek minden szabványos szerepnek, amit a nők felé támasztanak. Itt az ideje egy Jennifer Lawrencenek, akit egyszerűen imád a világ, mert nem bír felmenni egy lépcsőn, mert 40-es a konfekciómérete. Meg imádjuk Hank Moodyt is, aki végigpiálja és dugja az egész életét. Elsöprő ereje volt a Skinsnek, a Misfitsnek és egyéb sorozatoknak.

Fura,  ahogyan ezek az erők dolgoznak a világban, s közben mennyire hatnak ránk. Egyszerűen kellenek nekünk az antihősök. Mert nem tudjuk meghatározni a középutat, ha csak azt látjuk, ami tökéletes. A közepe ennek az áramlatnak minden estben Te, Én, Mi vagyunk. Mi esendő emberek.

2014. július 6., vasárnap

Én, Te meg a Facebook


Kikre tartoznak a párkapcsolataink? Zsigerből jön a válasz: az magánügy. Na igen, ez az ideális eset, ugyanakkor valamiért manapság nem divat az intim kapcsolatokat valóban intimként kezelni. Nem akarok általánosítani, de csak nézzünk körbe magunk körül: mióta a Facebook létezik a párkapcsolatokban lévő felek létszáma két főről némileg legalább három összetevőre módosult: te+én+ismerősi közösségünk.

Sokat gondolkodtam, hogy vajon honnan jön ez az igény. Miért vágyunk arra, hogy a párkapcsolatunk momentumait, akár naponta, megosszuk két-háromszáz emberrel. Nyilván ebben közrejátszik a párkapcsolatban lévő felek extraverziója. Nagy valószínűséggel a felek külön-külön is aktív "online életet" élnek, mely alapján mindkét félnek nagy igénye van arra, hogy az életeseményeiket megosszák másokkal. Ennek persze számos magyarázata lehet, hogy kinek miért, és honnan jön mégis ez az igénye, de megkockáztatnám, hogy a sűrűn posztolgató emberek külső kontrollosak, és magasan önmonitorozók, azaz önmaguk megítélése nagy mértékben függ attól, hogy más emberek hogyan ítélik meg őket. Ergo száz lájk egy kép alatt, nyolcszáz ismerős, és kilencven követő megléte náluk valóban nagyon sokat nyom a latba saját önbizalmuk tekintetében. Persze tegyük hozzá, hogy nem rossz dolog az, ha az embert -ilyen formában- elismerik, vagy egyetértenek valamilyen tevékenységével, vagy lehet tényleg szépen mutat a fotókon az illető. Az viszont már egy másik helyzet, amikor az illető csak olyan célzattal készít magáról egy pár jól sikerült fotót, akár naponta, hogy azt kiposztolva, néhány lájkot kapva kicsit jobban érezze magát. Nem tudom ennek a minőségét egyébként megítélni, nem tudom még mindig eldönteni, hogy ez egy jó vagy rossz tendencia. Létezik, ez biztos.


Visszakanyarodva a párkapcsolatokhoz: hol tartunk, ha már van igény oldalakra, melyek működése töretlen, ahol párok szex utáni szelfiket osztanak meg a közösséggel? Milyen szintje ez már az extraverziónak tehát? Miért dönt úgy két ember, illetve miért van szükségük arra, hogy bevonjanak ilyen mértékig másokat a magánéletükbe? Van egy olyan érzésem, hogy azoknak a pároknak, akiknek ilyen nagy az online jelenlétük, mintha hiányozna valami abból a kis világból, amit egyébként kettejüknek kellene felépíteniük.

A párkapcsolatok nem véletlenül két főre vannak kitalálva. Minél több embert engedünk be a privát életünkbe, annál több lesz a problémaforrás. 


Szólj hozzá a témához! Nem szükséges regisztrálnod.

2014. június 25., szerda

Net-kapcsolatok



Ez nem filmkritika lesz, bár megjegyzem a Her (A nő) című film az elmúlt időszak egyik legérdekesebb filmélménye volt számomra. Nem baj, ha nem láttad (bár javaslom, hogy nézd meg) elmondom, hogy mi a szituáció: a jövőben kifejlesztenek egy szuperintelligens beszélgetőszoftvert, ami nemcsak képes úgy gondolkodni, mint az emberek, de folyamatosan fejlődik, alakul, emlékei vannak, érzései, humorérzéke, szexuális vágya. Mindene van, csak éppen teste nincs. Theodor barátunk pedig, miután megvásárolta, szupermagányos élete izgalommal telik meg, s szépen lassan beleszeret...a számítógépébe. Pontosabban a szuperintelligens, női hangon (Scarlett Johansson hangján) duruzsoló operációs rendszerébe. Hülyeség lenne?

Habár nekünk nincsen (még) emberi értelemmel felruházott operációs rendszerünk, de némileg azért gondolkodóba estem. Hogyan ismerkedünk mi manapság emberek? Nem arra gondolok, hogy honnan ismerjük meg egymást, hanem arra, hogy hol. Csak nézz körül magadon, nézz körbe az ismerőseiden, és hallani fogod, hogy minden második ember (ha nem is a neten ismerkedett meg egymással), de az internet volt az a közvetítő közeg, ahol hosszadalmas beszélgetések, egész estés eszmefuttatások után hozták csak reális talajra a kapcsolatukat. Már ha valóban lett valódi személyes kontakt és nem ragadt meg a kapcsolat az internetes csetelés, agyhúzó verziójában. 

Szóval hogyan ismerkedünk manapság? Szoftvereken keresztül, aminek az egyik végén ülsz te, a másik végén meg az a valaki, akivel könnyebb az elején egy ismerkedős beszélgetést folytatni, mint leülni egymással szemben. Persze az emberi kapcsolatok csak úgy működhetnek, ha egyszer az a bizonyos személyes találkozás előbb-utóbb megtörténik, de hány és hány olyan nőről  (és férfiről is) hallani, aki állítása szerint már akkor beleszeretett a beszélgetőpartnerébe, amikor személyesen még nem is találkozott vele, nem érintette meg. Mondjuk ki: test nélkül is hajlamos a mai szeretni valaki másikat. Talán tehát nem is áll olyan messze a valóságtól a Her című film alapötlete.

De valós-e az ilyen érzelem? Valós- e az ilyen szerelem? Most valljuk be: az érzelmeket nem lehet megkérdőjelezni. Ha fájdalmat érzel, azt valós számodra, ha örömöt, az is valós. Ha pedig szerelmet érzel egy olyan személy iránt, akivel még soha életedben nem találkoztál, de számtalan átbeszélgetett éjszakán vagytok túl (skypeon, cseten, e-mailben, telefonon stb.) akkor az is valós lesz számodra. Az ilyen esetekben viszont az a bökkenő, hogy egy reális figurával (szóval egy konkrét emberről beszélünk), akivel nemreális, nulla testi kontaktus nélkül (és itt nem a szexre célzok, pusztán az ember fizikai megtapasztalására) élsz "kapcsolatban" az a kapcsolat nem lesz valós.

Hah! Mondhatnád most, hogy ezzel aztán nem találtam fel a spanyol viaszt. Hát nem is, de gondolj bele: ismersz-e magad körül valakit, vagy esetleg volt- e már valaki a környezetedben, aki mintha mégis így "járt volna valakivel". Biztos, hogy volt. Ez pedig hatalmas csapda. 

A netes ismerkedés egy olyan része most a párkapcsolatok alakulásának, amivel szerintem jóval többet kellene foglalkozni. Régebben, aki interneten keresett magának párt mindenféle randioldalon, bizony voltak, akik összesúgtak az illető háta mögött. Ma, parancsoljatok: itt a Tinder, itt az OkCupid, itt a Facebook (bár ez utóbbi nem speciál erre találtatott fel, de azért had kapjon helyet ebben a felsorolásban) és a neten párt találni valamiért oltári dívik lett. (Vagy ha konkrétabb akarok lenni: nem csak párt, numerát is)

Gondoljunk bele: nem kell lemenni egy szórakozóhelyre, nem kell kiöltözni, nem  baj, ha az elmúlt 2 hónapban felszedtél pár kilót, csak feltöltesz egy jó fotót, jó színben tünteted fel magad, majd átböngészed a kínálatot. Beállítod milyen magasságú fiút akarsz, milyen hajszínnel, milyen végzettséggel, keresettel, dobsz egy lájkot, aztán várod, hogy mi sül ki a dologból. Legyünk őszinték: amennyire életszerű, annál groteszkebb ez a folyamat...Se nem jó, se nem rossz. Nem lehet igazából minőségi állást foglalni egy olyan jelenség esetében, ami manapság ennyire szokványos. Esetleg csodálkozni rajta, hogy ennyire nem csodálkozunk már ilyesmin. 

Egy dolgot viszont azért a végén megjegyeznék: szájhősök mindenhol vannak. Legyen az illető beszélgetőtárs bármennyire is vonzó, lehet a gondolkodásotok abszolút szinkronban, hallgathatja ugyanazokat a zenétek,mint te, vagy szeretheti ugyanazokat a filmeket, mint te...de ha nem mutat hajlandóságot valaki, hogy személyesen is találkozzatok, hogy bizonyítsa mindazt, amit addig leírt...hát...akkor az előbb-utóbb annyit fog érni, mint guminővel dugni.



Tetszett, ajánlom!

2014. június 1., vasárnap

A távolból egyszerűbb



 (...) mert magunkkal a legnehezebb boldogulni. Ha másra nézek, látom, hogy mi tette olyanná, amilyen lett. Az évek, a sorsa, a szerelmei: elmondja, amit szerintem tudnom érdemes róla, és kérdezem, ha jobban érdekel, de könnyen látom őt. Könnyebben, mint magamat.

Minél jobban nézek befelé, annál jobban érzem, hogy kusza hálok tömkelege az, amin elindulhatnék, hogy jobban láthassam magamat. Ismerem a gondolataimat, a tetteimet, látom magam életem minden helyzetében. Észreveszem, hogy ugyanúgy tudok borzasztóan viselkedni azokkal, akiket szeretek, miközben nem változtat a tényen, hogy nagyon szeretem őket.

Létezésünk minden pillanatát csak saját magunk tapasztalhatjuk meg. Ha nem mondjuk el, mi a baj, más nem tudhatja pontosan. (...)

Írni kellene valami velőset, vagy valami szépet, vagy tanulságosat, vagy vicceset -ha már újraindult az oldal. Gyerünk: gondolkozz, gondolkozz, de akkor soha nem ugrik be semmi, minden ötlet hirtelen nagyon elcsépeltnek tűnik. Olykor a blogolás és az írás is nagyon elcsépeltnek tűnik. Mindig felmerül bennem a kérdés ugyanis, hogy milyen emberek azok, akik megengedhetik maguknak, hogy osztják az észt akarva-akaratlanul.

Arra gondolok, hogy aki valaha is belekezd az írásba, abban mindig tombol valami belső vihar. Itt legbelül, amit vagy kiad, vagy bent marad minden és akkor nagy károkat okozna. Csak az írás egy olyan dolog, hogy valahol mélyen szeretnénk, ha más is elolvasná, ha bólintana rá egyet: igen, jó az, ahogyan gondolkodsz, vagy: igen, én is hasonlóképpen érzek. Ezek mindenképpen megerősítenek.

Olykor viszont elgondolkodom azon, hogy habár egy olyan valakinek tartom magam, akinek jó érzéke van talán ahhoz, hogy a helyzetekben felismerje a lényeget és nagyon sok energiám van abban is, hogy eligazodjam a saját gondolataimban. Azonban néha igazán csalódnom kell. Olykor azt érzem, hogy kudarcot vallok és számos dolog egyszerűen csak túlnő rajtam. Hirtelen nagyon belegabalyodok a problémába, és addig kapálózom, ameddig az a sok kötél már elkezd fojtogatni. 

Ilyenkor távolabb kell, hogy lépjek.
Vagy menekülőre kell fognom.
Nevezd, ahogy akarod. 

Amikor egy jó tanácsot adsz, akkor objektív vagy. Akkor tartod a távolságot és közben befelé tekintesz, és táplálkozol azokból a helyzetekből, amiket te már átéltél, és amikből sikeresen keveredtél ki. És ha közben jó szándékú vagy, akkor ez hatni fog. Segíteni. 
Magunkkal sokkal nehezebb. Ha valamiben benne vagy, akkor 100%osan benne vagy. Akkor nehéz madártávlatból látni a kiutat, ha a térképen csak irányok vannak bejelölve. Nem egy irány, ezernyi irány. S habár hinni kell benne mindig, hogy a szíved és az érzékeid jó irányba fognak vezetni, néha csak becsúszik egy zsákutca.

Az emberek (és olykor néha én is) szívesen szeretnek ezekben a zsákutcákban éldegélni egy kicsit. Szar a suli, amibe jársz? Nem baj, majd lesz valahogy. Szar a párkapcsolatod? Nem baj, majd lesz valahogy. Hát megsúgom, rohadtul nem lesz magától semmi sem.

A zsákutcák fő problémája, hogy a falat a végén nem lehet csak úgy áttörni. Ahhoz kurva keményen kell dolgozni, de nagy többségünk olyan, hogy nem a falnak ugrik neki és körmeszakadtáig küzd vele, hanem elkezd lefelé ásni, le a földbe. A végén pedig már akkora gödörben fog ülni, amiből nehezebb lesz kimászni, mint átütni a zsákutca falát.

S miért vagyunk ilyenek? Miért ilyen olykor mindenki?
Mert azt hisszük, hogy nincsen elég időnk.Változtatni akarunk, de azonnal, de most rögtön. Le akarunk fogyni 2 hét alatt 10 kilót, akarunk egy pasit egy estére, de nem egy egész életre, meg akarunk tanulni ezer oldalt, két nap alatt. Mert szorít az idő. 

Ha tudjuk, hogy ilyenek vagyunk, akkor viszont már előre fogjuk tudni a megoldást is. Ha egyszer beleestünk a saját gödrünkbe, akkor másodjára már nem fogunk - ha ismerjük már ennyire magunkat. 

Ha tudjuk, hogy ez egy zsákutca, akkor meg kell állni.
Két lépést hátra kell lépni.
Nekirugaszkodni. 
Átugrani.
Nem kell a szarban tovább ücsörögni. 


Fotók: Jakob Wagner

Tetszett, ajánlom!
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...