2013. március 31., vasárnap

Egyedüllét vs. Magány







Már régen írtam valami normálisat,  de most ez valahogy kikívánkozik belőlem. Egyrészt azért, mert olvastam valami jót, másrészt azért,mert ez a téma szinten állandóan a porondon van. Szóval némi reflexió következik.

Csernus dokinak valamelyik könyvében (vagy A férfiban, vagy A nőben) volt egy nagyon igaz mondata, ami szinte kitörölhetetlenül megragadt az agyamban. Valahogy ez a gondolat úgy hangzott, hogy : aki magányos, annak a lelkében harcok dúlnak. Aki egyedül van, az pedig nem harcol. Csernusról lehet jót s rosszat is gondolni, de azért többnyire nagyon igaza van. 


Ha jövök megyek a hétköznapokban nagyon sokféle emberrel találkozom, és ha úgy alakul, sok mindenkivel el is beszélgetek. A magányos nők teljesen külön kategóriába tartoznak. A magányos nők alig várják, hogy arról beszéljenek, hogy tulajdonképpen mennyire magányosak ők. Vagy azért ,mert nincs már pasijuk, vagy van pasijuk, de már nem szeretik őt, vagy mert már a pasi nem az övék, de mégis nagyon akarják vissza. Mindeközben pedig legtöbbjük azzal érvel, hogy nagyon egyedül vannak, hogy egyedül nem érzik magukat teljesnek. Azt hiszem ez egy hatalmas csapda, és előbb-utóbb a nők ebbe beleesnek. Ha nem is mindig, de életük során legalább egyszer biztosan. 

A társtalanság persze egy idő után valóban egy nagyon nyomasztó dolog, ha valóban csak az nyomasztja az embert, hogy nincs társa. Persze, mondhatnánk, hogy mégis mi más nyomasztaná, ha nem ez? Pedig nem ez. Azt hiszem az ilyen emberek többsége nem amiatt érzi magát rosszul, mert nincs akihez hazamehetne egy hosszú nap után, hanem csak egyszerűen nem képesek elviselni az egyedüllétet. Nem képesek magukban lenni. 

Magunkban vagyunk. Pedig ha elgondolkodunk ennek a két szónak a jelentésén, máris annyi minden pozitív
értelmezést kaphatna. Ha magunkban vagyunk, ha egyedül vagyunk akkor az azt jelenti, hogy ott a lehetőség, hogy magunkkal foglalkozzunk. Hogy saját magunkra szánjuk egy kis időt, és magunkat fejlesszük. Átgondolhassunk dolgokat és leszűrjük a tanulságot. Na ez lenne a cél. Ezért kellene egyedül lenni. Nem magányosan.

Azt gondolom, ha az emberek képtelenek megtanulni egyedül lenni, hosszú távon nagyon magányosak lesznek. De nem csak akkor, ha nincs mellettük senki, hanem akkoris ha van. Aki nem tud egyedül lenni, az a társával is magányosnak fogja érezni magát egy bizonyos idő után. Miért? Mert egy partnernek a közelsége csak egy bizonyos ideig fogja csökkenteni azt a feszültséget, amit a magányos ember érez. Ha elmúlik az a néhány hét, vagy hónap abban a kapcsolatban az ilyen ember előbb-utóbb úgyis rosszul fogja érezni magát.

Nincs mese. Két darab lábon kell megállni. A sajátunkon. Nem elvárni, hogy a másik vigyen. A görcsösen pasit akaró nők amúgy mindig valamiért nagyon izzadtságszagúnak tűnnek. (Persze a pasik is) Nem lehetne ezt elmondani, hogy miért. De ez a félelem, ez az igyekvés másoknak is fel fog tűnni. Főként a pasiknak. Az embereknek magukat kell minden áron a legjobban megismerni, nem valaki mást. Ha tudod mit akarsz, azt a másik is látni fogja. Ez pedig már eleve megakadályozza azt, hogy olyan embert válassz, akivel nem érzed jól magad. Persze ez hosszú folyamat. De legalább azt tudd a legjobban, hogy mi az amit nem akarsz. Legalább.

2013. március 26., kedd

Golden Age




A nagy szakdolgozat írások alatt jutott idő némi fotózásra is.
Ha végre mindennek vége lesz, újra írhatok normális dolgokról is.


photo by Gelner Lorand
http://renzo.hu/
Styling by Viktoria Lenard
Make up by Linda Simko Sminkes
Hair by Szimonetta Galietta Cseh







Nyomj egy "Like"-ot, ha tetszett:

2013. március 11., hétfő

Mindennap tanulunk



Némi iróniával megrajzolhatók azok a párkapcsolati típusok, amelyik szinte kódolják a kapcsolati -gyakran alig feloldható- konfliktusokat. Az önimádó nem társat, hanem csodálót, megerősítő tükröt keres, állandó bizonytalanságban tartva a másikat. Az áldozat élvezi a mártíromságát, úgy érzi, mindig mindenről a másik tehet, a felelősség átruházása tehermentesíti. A szívtipró önbizalma fokozása végett gyűjti a skalpokat, üldözi a sikert, és kicsit lenézi azt, aki a hálójába kerül. A tanítómester katedra hiányában kedvesét igyekszik megreformálni, de rosszul viseli, ha a tanítvány túlszárnyalja őt. Az óriáscsecsemő átadja a felelősséget a másiknak, örök gyerek, támogatásra szorul, miközben nehezen viseli az általa megteremtett elnyomottságot. A fájdalomherceg (vagy hercegnő) mindig boldogtalan, mindent fárasztónak érez, tele van lelki problémákkal, világképe negatív, kedvese feladata, hogy energiát csepegtessen belé, terapeutája legyen és elszórakoztassa.

/Hajduska  Marianna - Krízislélektan/

2013. március 6., szerda

Na, de lányok...


 Tudom, most megritkultak kicsit a bejegyzések. Sajnos kissé beszippantott az Egyetem az elmúlt napokban, muszáj haladnom a szakdolgozatommal és egyéb teendőimmel és lehetőleg precízen és pontosan. A gond mindig az időbeosztásommal van, hiszen nagyon durván halogatom a kötelezően elvégzendő dolgaimat. Na, odase neki...

Valamelyik nap, nagy magányomban beültem megnézni még egyszer az Anna Kareninát eredeti szöveggel, merthát ugye Aaron Johnsont saját hangján is hallani kell. Szombat este volt, így Debrecen utcáin egy nagy halom fiatal járt-kelt kiöltözve, ahogyan az lenni szokás. Mikor az egyik kereszteződéshez értem, megállt mellett két nagyon fiatal lány. Szerintem nagyjából 8 évvel lehettek fiatalabbak nálam-ahogy ez kiderült a beszélgetésükből. Nyolc év, tejóég ,egy komplett általános iskolai idő. Teljesen más generáció. Az egyik lány még le se halkította a hangját, amikor arról sztorizott, hogy d*gták meg az egyik szórakozóhely mellékhelyiségében. 


Milyen fura, nem?  Anna Kareninát megszólták azért, mert férjes asszony létére táncolni mert egy jóképű férfival  és az öngyilkosságba hajszolták pusztán azért, mert merte a szerelmét követni és kiszállni egy rossz házasságból, amiben nem volt boldog. Ha ma élt volna mediátorok és pszichológusok, és nem utolsó sorban ügyvédek tömkelege állna mellette egy ilyen döntésben. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy a mai társadalmi morál éppen azt ítéli el, ha valaki hagyja magát szenvedni egy rossz házasságban. Azért hozzátenném, hogy én is ezen az állásponton vagyok. De valljuk be: egy nőnek sem akkor,sem pedig most nem olyan egyszerű. 

Hiába ez a borzasztó nagy szabadság, a Szex és New York meg a hasonló szingli baromságok, ezek nem segítenek túl sokat. Legalábbis érdemben semmiképpen. Ha egy olyan nő vagy, aki jóformán határozott, mer lépni, vagy le mer lépni egy rossz kapcsolatból ,csak csóválja mindenki a fejét. Ha egy másik faszi miatt lépsz le? Elástad magad. Most mondjátok, hogy nem így van?! De ha egy nőre rásütöttek már valamit egy dolgot tehet , kihúzza a hátát és méltósággal megmutatja a világnak, hogy sokkal erősebb azoktól, akik a szájukra veszik őt.

Szóval hogy is van ez az Anna Karenina óta? A megítélés hasonló, csak éppen a tartás veszett ki manapság rengeteg nőből. Csakhogy minél kevesebbszer mondanak le a nők könnyed élvezetekről, annál többször mondanak majd le a valódi szerelemről is. Mindenesetre bármit is csinálsz...csendben csináld. Hiába, mindig is nagy csodálója az epic szerelmi történeteknek. És azt hiszem minden embernek megvan a nagy epikus szerelmi története, amit megírhatna. De ha nincs...akkor valami rohadt nagy dolog maradt ki az emberi életből.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...