2013. január 31., csütörtök

#2 Out of topic


Ennek a bejegyzésnek akár az emlékezés is lehetett volna a címe, de akkor az magában hordozna valami kevésbé nyomasztó, vagy melankolikus felhangot, amit viszont a felejtés magában hordoz. Persze felejteni nem mindig rossz , legtöbben -én pedig főleg- ezzel védekezünk olyan dolgokkal szemben, ami hosszú távon bántaná, vagy sértené a lelkünket. Felejteni megkönnyebbülés , ha valóban olyan nagyon könnyű lenne. Ám az estek többségében -főleg ha valami fontos, ám rossz kimenetelű dologról van szó- nem ez történik, csak megpróbáljuk nyomás alá tenni az emlékeket. Letakarjuk őket valami mással, valami újjal, hogy ne legyenek szem előtt. De attól még ott vannak.



A felejtés-emlékezés az én életemben meglehetősen drámai módon van jelen. Bár gondolom ez nemcsak velem van így. Megpróbálok keményen foglalkozni az emlékeim feldolgozásával, mert hiszek abban, hogy bizonyos köröket csak így tudok megfelelően lezárni. Néhány kör már lezárult, és egészében őrzöm őket tudatom egy távoli pontjában. Nem foglalkozom velük, mivel befejezettek és ezért kevésbé is emlékszem már rájuk. Ha akarom objektíven tudom szemlélni őket, és velük együtt magamat is.

 
A baj azokkal a körökkel van, amik még nyitva állnak. Bárhogyan is próbálom berajzolni az utolsó cikket, de amint nekikezdek megtorpanok és csak magam elé meredek. Nem kellene itt még lennie valaminek? Nem kellene még, hogy történjen valami? Mindent megtettem azért, hogy ezt le tudjam zárni? A tépelődés innen fakad, de ez meglehetősen öreg hiba. Mert vannak olyan dolgok amiken már nem lehet változtatni. Nem akarat kérdése, csak egyszerűen nem tudsz. Persze mi emberek már csak olyanok vagyunk, hogy remélünk az utolsó pillanatig, és okoljuk magunkat még az utolsó utáni pillanatban is. Vagy legalábbis én olyan vagyok (megfogadtam, hogy E/1-ben fogok írni, csak annyira nehéz). 


Pedig bizonyos veszteségeket, egyszerűbb lenne valóban veszteségeknek elkönyvelni, még akkor is ha különösen olyan emberek vagyunk, akik egyszerűen hozzászoktak a győzelemhez, és képtelenek veszíteni. A mérleg nyelve van úgy, hogy nem a javunkra dől el. Hiszek abban, hogy egy rossz családi viszonyon lehet dolgozni, de más viszonyokon néha nem. Elmúlik a szerelem és elmúlnak bizonyos barátságok is. Az utóbbi dolgot nagyon nehezen kezelem persze. Én a szokásosnál is jobban ragaszkodó ember vagyok. Bár lehet, hogy csak eufemizálom azt, hogy szeretek birtokolni bizonyos dolgokat, bizonyos embereket is (még ha ez valójában nem is lehetséges). Így bizonyos veszteségeket is mindig szokásom jó hosszú ideig a fejemben
tartani.


 Néha csak fekszem, és gondolkozom. Belső szememmel pörgetem a befejezetlen köröket. És minél hosszabb ideig csinálom, annál inkább azt látom, hogy a körök nem is körök, hanem spirálok. Egyre lejjebb és lejjebb visznek, egészen annyira, hogy már nem is vagyok benne biztos, hogy honnan is indult el a gondolatmenet. De az évek ráépülnek minden más emlékekre, még a rosszakra is. Lehetetlen fejben tartani mindent. Felejteni kell, különben a régi dolgok elfoglalják a helyet az újaktól. Az újak pedig kiszorítják a régieket.

Néha álmomban mindent fel tudok idézni. Embereket, helyeket, még az illatokat is. És még álmomban könyörgöm azért, hogy mikor felébredek mindenre emlékezzek. A régi dolgok ilyenkor néhány másodperc erejéig előjönnek, de képtelen vagyok őket megtartani, és ez talán jobb is így ,mert mindenkinek a jelenben kell élnie, és nem a múltjában. Mindenesetre lépten-nyomon azon kapom magam, hogy már nem emlékszem bizonyos dolgokra. Összefolynak az évek. Ismerős emberek teljesen idegenné válnak, és minden veszít a jelentőségéből.



Néha számolnom kell az éveket visszafelé, hogy helyre tudjam pontosan tenni a történteket. Nem vagyok már benne biztos, hogy ami 2 éve történt az tényleg akkor történt, és nem 3 éve. Próbálok kapcsolódási pontokat találni, de évről-évre nehezebb jól saccolni. Nincs jelentősége egy bizonyos ponton túl már az időnek. Régen nem beszéltem már valakivel-mondogatom. De mennyire régen? 1,5 éve? Két éve? Négy éve? Nincs jelentősége, mert ha elérünk egy kritikus pontot már nagyon nehéz visszahozni a régi egyensúlyt. Elfelejtjük a másikat, és a másik is elfelejt minket...

Ám én tudom. Minél többet felejtünk, annál jobban nő a lehetősége annak, hogy tiszta lappal induljunk. Ha akarunk. Ha akarnak. 


A hatásról Bence Bakonyi képei gondoskodtak.

2013. január 28., hétfő

Na, ki a vagány csaj?

Habár ezerszer megfogadtam már, hogy nem veszek több női újságot, mégis minden hónapban kísértésbe esek és minden aktuálisan megjelent divatmagazint felhalmozok...aztán nagyjából 10 perc után félre is lököm őket. Ám az elmúlt években függője lettem egy teljesen más szakirodalmi lapnak is, amit a világon mindenhol Playboynak neveznek. Azzal nyugtatom magam, hogy mivel wannabe pszichológus vagyok szükség van arra, hogy átlássam milyen szemléletet akarnak átadni a nőknek, vagy milyen szemlélet uralkodik a nőkről. Mivel bizonyos értelemben igaz az a feltevés, hogy sokat elárul rólunk az, hogy mit veszünk meg. Ha valamit megveszünk, akkor az visszaigazolja valamennyire azt, hogy milyenek vagyunk, mik az igényeink. Na, akkor lássuk, hogy milyenek is a nők? Mások szerint.

Női magazinok 
(Joy, Cosmo)

Az olvasók életkora: elképzelésem szerint ezeket az újságok a legnépszerűbbek a 16 és 28 éves korú lányok/nők között. 

1. Egy átlalános értelemben vett menő csaj valamilyen irodai munkát végez. Legtöbb esetben egy multi cégnél, ahol többnyire ildomos magassarkúban és kosztümben megjelenni. A valóságban ezzel kapcsolatban nem tudom mi a hivatalos adat, de azt hiszem ennek van  kapcsolata a realitással.

2. Egy általános értelemben  vett menő csajt érdekel a bulvár. Ismeri az aktuálisan menő sztárokat. Azt hiszem a nőknek valóban van arra affinitása, hogy amolyan bűnös élvezetként belefeledkezzenek a sztárpletykákba. Annál érdeklődőbbek a sztori iránt, ha a sztárok súlyával, válásával foglalkoznak az írások, vagy épp az ellenkezőjével: a fényűző életükkel.



3. Szereti magát sminkelni lehetőleg széles körben is árusított közepes árkategóriájú sminktermékekkel. Az újságok olyan sminkeket és frizurákat mutatnak be, amit szerintük bármilyen nő képes magának megcsinálni. Nekem erről az a véleményem mégis, hogy egy átlag nő reggelente 15 percnél (hajjal-sminkkel együtt) nem tölt több időt a tükör előtt, valamint -ahogyan elnézem az utcán mászkáló 20-30 év kor közötti nőket egy hétköznap délután. Szinte alig-alig van olyan, aki egy pirosító-szempillaspirál-szájfény kombónál többet visel magán. Háromféle színű, és árnyalatú szemhéjárnyékolást pedig aligha készítenek. Az esti smink többnyire a nők 70%-ál (durva becslés) a fenti kombináció megtoldva egy szemhéjtussal.

4. Az újságok szerint egy általános értelemben vett menő csaj aktívan érdeklődik az aktuális trendek iránt, és mindent megtesz azért, hogy kövesse is azokat. Ezzel szemben ha végigpillantunk egy átlagos nőn, azt hiszem, ugyanaz az igazság, mint a sminkelés esetén. A magyar nők szerintem inkább praktikusságra törekszenek és mind az iskolában, mind pedig a munkahelyen 5 napból legalább 3 napon farmer-póló kombinációban járkálnak. A divatos öltözködés manapság -főleg az iskolákban- egyfajta státusz szimbólum jele. Ez főleg abban nyilvánul meg, hogy a menő csajok tényleg minden nap más ruhában járnak, és egy héten kényszer ugyanazt nem veszik fel, valamint változatos kiegészítőket viselnek magukon. (Sőt, egy fiatal leányzó a napokban azt mesélte nekem, hogy az osztályban az számít menő csajnak, aki tényleg minden nap magassarkúban jár. Miért? Mert azokat a lányokat kocsival viszik iskolába, és nem szorulnak rá arra, hogy a tömegközlekedést vegyék igénybe).

5. Egy általános értelemben vett menő csaj tényleg kifejezetten nyitott szexuális értelemben. Ezalatt elsősorban azt értem, hogy az újságok olyan szextippeket adnak, melyeket valószínűnek tartanak, hogy a nők kipróbálják. Én tényleg nagyon kíváncsi vagyok, hogy vajon ez tényleg megtörténik-e, és valóban hasznosnak ítélik-e a nők az újságok szextippjeit. Az én vélemény az, hogy a nők nagy része inkább mosolyog rajtuk, és nem pedig felvázolja a pasi előtt, hogy "Na apukám most bizony a TV tetején kell magadévá tenni"...vagy pedig a pasival röhögnek rajta otthon (végül is ez is egy jó közös program) :)

 

6. Egy átlag nő nem olvas el egy 1 oldalnál hosszabb cikket. Ez így egy kicsit sértőnek hangozhat a végére, de nekem nagyon az a benyomásom, hogy a fenti újságok inkább a mennyiségre törekednek (nem azt mondom, hogy a minőség rossz, de nem ez az elsődleges) A cikkek többsége tényleg igen rövid, és nagyon könnyed hangnemben íródnak, mellőzve mindenféle idegenszót, vagy szakzsargont. Komoly témákat pedig szinte alig-alig boncolnak. A komoly témák többsége inkább amolyan real life történetek köré csoportosul, mint az anorexia, vagy más  betegségek (mint pl. mellrák). Szerintem ezek a legjobb cikkek.

Női magazinok 2
(Elle és Marie Claire)

Az olvasók életkora: 28 felett (de lehet még ennél is feljebb) kitolódva ez 38 éves korig. A fenti újságok egy jól kereső, legtöbb esetben vezető beosztású nő imázsát mintázzák meg. Miért?

1. A hirdetési felületek nagy részét meglehetősen drága ékszerek/ szépségápolási termékek/ high-fashion kollekciók reklámozásával töltik meg. Ez azt takarja, hogy ezeknek a hirdetőknek megéri a fenti újságokban reklámozniuk, hiszen számítanak arra, hogy az olvasók között sok potenciális vásárló jelölt van.  Elmondanám, hogy az imént, amikor rákattintottam az elle.com-ra, akkor egy csiszolt gyémánt ékszereket népszerűsítő hirdetés fogadott. Akkor gondolom értitek, hogy mire is akarok célozni...

2. Az írások jóval komolyabb hangvételt ütnek meg.  Ezekben a magazinokba lényegesen hosszabb írások kerülnek, és olyan témákat is érintenek, amiken nem lehet átsiklani 1-2 perc alatt: éhezés, szexuális bántalmazások, afrikai törzsek, globális felmelegedés, stb. A magazinok szerint egy menő nő érdeklődik a világ dolgai iránt, és tenni is akar az emberekért.



3. A fenti magazinok high-fashion trendeket népszerűsítenek. Elsősorban a divatról szóló írások is jóval komolyabb hangvételűek, és belemennek olyan trendekbe, tervezők kollekcióiba, amibe az előző két újság nem igen. A Chanel, Carolina Herrera , Gucci és egyéb márkák sem számítanak tabunak. 

4. A címlapjaikra 90%-ban nem kerülnek szex tippeket népszerűsítő írások. Most hirtelen átfutottam 10 Elle covert, ami itthon volt, de egyiken sem találtam olyan címoldalra tett tartalmat, ami valamilyen szexszel kapcsolatos dolgok népszerűsítene. Nyilván nekik nem ez a profiljuk...vagy feltételezik, hogy a nők nem szexelnek 30 felett. Jó csak vicceltem. Inkább az első.

Megjegyzés
A véleményemet leginkább saját tapasztalataimra, és mások véleményére alapoztam. Hirtelen ennyi jutott eszembe az újságok szempontjából menőnek számító nőideálról. Én többnyire jól szórakozom az újságokon, örömmel olvasgatom őket a reggeli kávé mellé. Egy jó 10 éve mindig napi lapokat olvastam reggelente, de miután a napi lapok többsége akkora állatságokkal foglalkozik, hogy kifordul a belem, már erről a szokásomról letettem. 

Én némileg máshogy elmélkedem a menő nő prototípusáról, és mindig megpróbálok egy másfajta életérzést átadni. Véleményen szerint nagy szükség lenne kicsit alternatívabb magazinokra is, mint ami régebben mondjuk a PEP! volt.  Kicsivel több művészet, design, egyedi stílusban gondolkodó, és kinéző emberrel....


2013. január 27., vasárnap

Kontakt

Mivel lassan fél éves szerkesztem a Bohemian Companyt, szükségem van némi olvasói körképre. Néha olyan érzésem van, mintha folyamatosan csak magamba beszélnék, nem döbbenek rá, hogy hányan és miért olvassák a blogot. Tetszik, vagy utálod, vagy lennének ötleteid? Most megírhatod cenzúrázatlanul. Nincs szükségem sem az e-mail címedre, és a nevedre sem (ha nem akarod megmondani). Kérek minden idetévedőt, hogy írjon egy-két gondolatot nekem!

Köszönöm.




Mondd el kérlek a véleményedet a blogról!
(Ne használj ékezeteket!)

2013. január 26., szombat

Daily Confession








Nem lesz új bejegyzés. Hazudtam. A melltartóm a kilincsen lóg, 
pizzát eszem dobozból, csalamádéval és jeges teával, és egy
Kristen Stewart filmet nézek. Rájöttem arra, hogy a csaj nem olyan rossz,
mint amikor azt az érzelmi fogyatékos Bellát alakítja. 
Egyszóval p*csa másnapos vagyok. Lesz ennek böjtje. 
 Holnaptól méregtelenítésbe kezdek, és popótornába, hogy
tavaszra feszüljek mindenhol.






2013. január 24., csütörtök

#2 First Watch: Django Unchained

Azon agyalok, hogy lehet kár ajánlót írnom egy Tarantino filmhez. Ennek két oka van. Az egyik az, hogy aki igazi Tarantino-fan azt aligha lehetne meggyőzni arról, hogy a mester képes szart csinálni. A másik viszont azt, hogy akinek a gyomra nem emészti napjaink legvéresebb popcorn mozijainak megkreálójának műsoros programjait, azt ettől a véleménytől aligha lehet eltántorítani. Aláírom ezt. Illetve azt is, hogy én menthetetlenül az első kategóriába tartozom. Kéjes izgalom fog el minden Tarantino mozitól. Elmondom miért.


A bosszú mindennél édesebb

Mert az. Valami elfajzott, perverz, evolúciós szempontból adaptív ösztönükből adódhat az, hogy ha bizony nekünk valaki egyszer vermet ásott, akkor az megkívánja, hogy legközelebb mi dobjuk azt bele a verembe, lehetőleg jól felöntve azt betonnal. A bosszú történetek izgalmasak, mert mindenki ismeri az érzést. Még akkor is, ha legtöbben tátott szájjal tűrjük, ha kicsesznek velünk. Tarantino majdnem minden filmjében ad legalább 3 óra projekciós lehetőséget arra, hogy beleképzelhessük magunkat a főhős helyébe, és tettei által kielégülve úgy jöjjünk ki a moziból: legközelebb véresre verem annak a szemétnek a pofáját, ha szembe jön velem. Vagy nem. 

A nők mindenkinél keményebbek

...avagy titkon mindenek irányítói. Tarantino szereti a nőket, és tiszteli is őket. Nagyon jól tudja azt, hogy egy haragos nő szívét lecsillapítására pont annyi esély van, mint kézzel visszafogni a dagályt. Láttuk ezt már a Kill Billben, a Becstelen Brigantykban, és Jacie Brown is tökösebb volt, mint jó néhány faszi manapság. A Djangoban nem egy nő gyilkol, de bizony egy nőért gyilkolnak. Broomhilda idealizált vissza-visszatérő csodás lénye úgy hajtja a szívszerelmét (elsőre a "Fekete Csődör" jelzőt akartam használni, de nem akartam közönséges lenni) a végső vérfürdő elé, hogy ennél romantikusabbat festeni se lehetne. A Django romantikus történet, azért ez szögezzük le.


A nők között mindig vannak ribancok

Mint egy jó James Bond filmben. A női ellenlábasok mindig ott vannak a másik oldalon. Már azért is, hogy ezzel még nagyobbra nőjön a nézők szemébe az idealizált nőalak. Azért le kell szögezni, hogy az ellenséggel kefélő ribancok szerepében is igencsak jó bukszák díszelegnek. Julie Dreyfus például van úgy, hogy többször is. Ők nem gonoszak általában csak a könnyebb utat választják, és meglovagolják (szó szerint) az eléjük tárulkozó lehetőséget.


A gonosz szerep az igazán hálás szerep

A gonosz főhősöket egyszerűen imádjuk. Én különösen odavagyok értük. Ez már akkor feltűnt, amikor gyerekkoromban sorozatosan a Prérifarkasnak szurkoltam, hogy végre rántsa már ki, és süsse szárazra azt az idegesítő madarat. A Tarantino filmekben a gonosz hős legalább annyira kemény, mint a jófiú. Egálban vannak, ugyanannak az éremnek a két oldalán. Legtöbb esetben színpadiasan esnek el, vagy járnak nagyon-nagyon pórul.


...és ami a legfontosabb!

A zenék iszonyatosan dögösek. Ha egy Tarantino mozira beülök, utána egészen biztos, hogy rácsüngök a Youtube-ra, hogy levadásszam a legjobb soundtracket. Most is így volt...azt hallgatjátok most is, amint ezt olvassátok!

Összességében: 10/10



2013. január 22., kedd

3 blogger -típus, akik idegesítenek


Kár a gőzért, kár tagadni: én is olvasok más blogokat. Sőt, biztos vagyok benne, hogy mások is olvasnak más bloggereket, csak többnyire elég kicsinyes a legtöbb ember ahhoz, hogy ez be is ismerje. Miért? Mert többnyire mindenki annyira félti a saját seggét, hogy nehogy valaki plágiumon kapja, vagy urambocsá' más oldal is kapjon egy kicsivel több nézettséget, mint a sajátja. De talán még ez a két rossz közül, a kevésbé súlyos. Ha valaki valóban nem tájékozódik kicsit máshonnan is, és csak a saját feje után megy az talán nagyobb ostobaság, mint olykor-olykor beismerni (legalább magunk előtt), hogy "hááát bizony ez a csaj/pasi érti a dolgát, és talán tud valamit". Ám sajnos be kell ismernem, hogy olykor viszketést kapok néhány cirkulárisan visszatérő sallangos maszlagtól, amire az emberek többsége úgy bukik rá, mint légy a...mézesbödönre. Tisztelet a kivételnek.

1. Az önjelölt Coelhok 

...vagy Gandhik, Buddhák, próféták, Csernus Imrék, és a többiek. Nap-nap után, és újabb napok után ráeszmélek, hogy bölcs ember él ebben az országban, vagy az úgy unblock a világon, akik árasztják magukból a chi-t, a békét, saját felsőbbrendűségükkel, és meg-nem-értettségükkel fűszerezve. Ami amúgy tisztes dolog lenne, ebben a gonosz kapitalista társadalomban, csakhogy a valós szellemi értéke az ilyen írások nagy részének nagyjából, annyi mint a nagy szólások és közmondások könyvének. Jó, ne túlozzunk! Annál sokkal kevesebb. 

Én megértem, hogy nehéz eredetit alkotni, ha minden témát úgy kiveséztek már előtte, és tényleg semmi új sincs már a nap alatt, de nincs rosszabb még egy újabb izzadságszagú bölcselkedésnél a "kapcsolatokról", a "szerelemről" , az "élet értelméről", ha egyszerűen az az elsődleges cél (a legtöbb esetben, még ha ezt nem is ismerik be), hogy kivívjon az emberekből valami abszolút fake tiszteletet, ami legtöbbször az egyszerű "kedvem van neked benyalni" c. emberi késztetésből ered. Az önkéntes ego-duzzasztás manapság annyira menő, hogy lassan iparág épülhetne erre (is).

Tanácsot akarsz adni? Oké. Írd le, hogy miért is tiszteljelek. Hogy hol b *sztad el eddig te az életed, és abból hogy jöttél ki, hogy másztál ki a gödör aljáról. Különben ne told az arcomba azt, hogy nekem hogyan kellene élnem, holott lehet pont te is olyan önpusztító szarházi, vagy mint én.Vagy nem. De akkor arról beszélj, hogy nem lettél az.

2. A cukiskodók

Na, ezek tényleg mindenhol ott vannak. Főleg ezen a divat blogger vonalon. Persze olyan, hogy tiszta divatblog csak kevés akad (és minden elismerésem azoknak, akik meg tudnak maradni csak ezen a vonalon). Legtöbb esetben azonban női blogokról beszélünk, ahol (többnyire) nők írnak nőknek, női dolgokról. Mert mi nők szívesen olvasunk ilyesmit, főleg akkor, ha a blogger karizmatikus személyiség, akinek érdekel a véleménye, a látásmódja, a stílusa vagy bármi. És ez egy remek dolog, mert bárhogyan is, de lehet és kell is tanulni más emberektől.

De akikről most én beszélek, azok leragadtak valami cukormázas álomországban, ahol "cuki cipők", "cuki fiúk" , Cosmo-koktélok és csini csajos sorozatok teszik ki a bejegyzéseik 99%-át. Elképesztőnek tartom, hogy a legtöbb női magazin által unásig nyomatott agyatlan életérzés, hogy képes még mindig ilyen keményen beszippantani a női társadalom jelentős részét. 

3. A hozzáértők

Ők egyszerűen mindenhez értenek. Jobban vágják a divatot Anna Wintournál, a fotózást Steven Kleinnél. S ha mindez nem lenne elég, akkor mellé politizálnak is, ha a helyzet azt kívánja, és csak úgy öntik a fika tengert a világon mindenkire, aki nem ért egyet vele éppen valamiben. Szabad idejükben pedig -nem mellesleg- mesterszakácsok is, és zenekritikákat írnak...mondjuk Beethoven összes művéről.

Persze mindenki arról ír, amiről akar, meg amiről szeretne, de ez a típus a saját véleményét a lehető legerőszakosabb módon akarja letolni mindenkinek a torkán. S sajnos ez alól a Facebook ismerősei sem kivételek, mert bizony ettől a típustól leginkább a közeli ismerősei szenvednek. Már ha van nekik olyan. De gyanítom nem sok.





....és tudjátok, mi a legidegesítőbb az egészben?
Egyszerűen lehetetlen őket ignorálni. 
Mert minden esetben, amikor megfogadom, 
hogy soha de soha többet nem olvasom őket, 
mindig érzek valami erőteljes késztetést, hogy felhúzzam magam.
Na, ez is valami gulity pleasure lehet. 




2013. január 21., hétfő

#1 Out of topic

Out of topic: Minden, ami kívül esik a divaton, a stíluson, a cipőkön,púderen, filmeken, és a bohockodáson. Ez a saját vonal, személyes gondolatokkal.




Nagyon régóta nem írtam semmit, ami azzal kezdődne, hogy "én úgy érzem...", "velem az történt...", "nekem az hiányzik...". Persze blogolni lehetetlen személyes bevonódás nélkül, és többnyire ez az írásra igaz. A legjobb cikkeket is megírhatnám, de minden egyes szót úgy kellene kicsikarnom magamból, ha nem tükrözhetné a saját álláspontomat is. Irtó gyorsan érdektelenné válik minden, aminek nincs jól korvonalazható alanya.



Nagyon régóta nem írtam semmit, ami szívhez szóló, ami merengő, ami bánatos, ami szép. És megmondom most is olyan érzés fog el, mintha egy régóta nem látott barátnak kellene levelet írnom, akivel már jó régóta nem beszéltem. Talán magammal sem beszélgetek mostanában eleget. Az írás számomra mindig egyfajta menekülés volt egy olyan világba, ahol csak én értem meg igazán a dolgokat, vagy amivel el tudom engedni magamat, amivel túlzásokba eshetek. Pedig 7 évig írtam egy énblogot. 7 évig minden egyes nap beszéltem magammal. Talán a Bohemian Company menekülés volt, mert néhanapján azt vettem észre, hogy ugyanazokat a kliséket ismételgettem. Csak úgy elcsendesedtek egyik pillanatról a másikra a belső monológok, és kicsit azzal szerettem volna foglalkozni, ami rajtam van, nem ami bennem.



Ez öreg hiba volt. Nekem le kell írnom, ami bennem van, és lehetőleg terjengősen, színesen, szomorúan, bárhogyan. Jó, jó talán írhattam volna egy kulcsos kis füzetbe,mint régen, de tudom, én is olyan vagyok, mint minden kissé exhibicionista ember. Él bennünk valami perverzió, ami miatt bele akarunk látni a másik fejébe, és úgy, hogy ne tudjon róla. És él bennünk az a vágy is, hogy megmutassuk magunkat úgy, hogy közben ne tudjunk arról, hogy néznek minket.

A régi blogom írása közben valahogy ebből lett elegem. Valahogy ki kellett várnom, hogy a dolgok lecsengjenek, hogy elcsendesedjenek a fejem fölött a hullámok, és elhitessem, hogy nincs már miről írnom, mert minden okafogyottá vált. Viszont ez a csönd nagyon borzasztó, és nem célom a konkrét, sem a szennyes kiteregetése. De nekem írnom kell. Ne kérdezd meg kiről, kiknek, és miért. Csak figyelj. 






2013. január 19., szombat

#1First Watch!

Carrie naplója



Storyline: A Szex és New Yorkot kár bemutatni, vagy az érdemeit ecsetelgetni, vagy éppen arról beszélni, hogy egy jó sorozat-e, vagy sem. Nyilván nagyot szólt, mikor 1998-ban levetítették az első részt, és adott valami másféle nőideált (lehet a férfiak nagy bánatára) a nagyvilágnak. Egy generáció imádta, és némiképp nőtt fel rajta. Én nagyjából 16 éves voltam, amikor megismerkedtem a sorozattal, és rajongásom kitartott 20 éves koromig. Szóval egy dolgot nem értek: mégis, hogy jön akkor a Carrie naplója a képbe?

Annasophia Robb (akinek hasonlóan érdekes az arcberendezése,mint Sarah Jessica Parkernek) a 16 éves Carrie Bradshaw-t formálja meg, aki épp csak a szárnyait kezdi bontogatni a nagyvárosi életben, a szüzessége meglétéről, vagy elvesztésével kapcsolatban mondja a kihangosított monológokat, és a gimibe érkező (szerintem a lehető legnyálasabb) srác után epekedik. Kinek szól akkor ez a sorozat, ami a Szex és New York előzetes ismerete nélkül még annyira sem élvezhető, mint egy átlag tini sorozat? Gondolhatnánk, hogy azoknak, akik rajongói voltak az eredeti szériának, csakhogy azok a nők vagy a 20as évek felett járnak, vagy '98ban voltak a 20-as éveikben és mára már lehet van 2 gyerekük, férjük és elmúltak 30 évesek. Most komolyan? Egy 30 éves nő le fog ülni egy 16 éves lány nyavalygásait hallgatni, pusztán azért mert ő Carrie Bradshaw fiatalkori énje?

A másik verzió csak az lehet, hogy azoknak a 15-16 éveseknek szól, akik már kivégezték az eredeti sorozatot, és áhítoznak azután, hogy  honnan ered hősük  (hol közhelyes, hol szórakoztató) írói vénája? Ezek a lányok ezek szerint már tisztában vannak -ha valóban végig nézték már az eredeti sorozatot- a szex játékok minden formájával, fajtájával, a nyuszis vibrátorral, és egyéb kellékekkel. De ha ez így van, akik megint csak felmerül a kérdés, hogy mit nyújthat számukra ez a sorozat? Valószínűleg semmit. 

Stílus:  Máskülönben a Carrie naplója piros pontot kap azért, mert bizony nagyon klasszul eltalálta a '80as évek csili-vili színkavalkádos stílusarzenálját, válltöméses ruhákkal, és neonszínekkel operál, és bizony feltűnik az én régi nagy kedvencem is a Mickey Egeres vonalas telefon. S ez a korszak divat szempontjából szerintem sokkal klasszabb, mint a '90es évek búval-baszott haspolós fekete ruhadömpingje...na persze ez alól kivételt képez a grunge-stílus. Azért ugyanis, és a Nirvanajért a világ örökké hálás lehet. A soundtrackban is felcsendültek remek dalok, mint pl. a Sunglasses At Night. Ám aligha hiszem, hogy a mai tízenévesek ismernének ebből bármit is (kive ha azt már feldolgozta David Guetta, no offense!) 

Összességében: 5/10 

Csajok 

 Storyline: Hallottam egy sorozatról, amiről azt állították, hogy a Szex és New York indie változata. Látnom kellett, miről van szó, mivel az a sorozat, amiben az indie valamilyen formában jelen van, rossz már nem lehet. Hát nem is volt! Rájöttem újra, hogyha sorozatról van szó, akkor az HBO nem szarozik, nem adja olyanhoz a nevét,ami ne legyen tuti siker. A sorozat megálmodója, főszereplője, írója és rendezője Lena Dunham, aki valószínűleg a real life Carrie Bradshawja. Habár se nem szép, se nem sovány, mégis lazán összerakott egy olyan sorozat, aminek a storyját a mai huszonévesek -éljenek bárhol- átérezhetik.

Ez a sorozat nem köntörfalazik, odanyomja az élet minden szarságát, perverzióját, párkapcsolati hülyeségét az ember arcába, amit egy fiatal lány elkövethet. Persze túlzás ebben is van bőven, de inkább amolyan: figyelj basszus, ne kövesd el ezeket a hülyeségeket, amit mi is! -módon. 

Egy mai fiatal lány/nő szerintem manapság nem biztos, hogy mindig azon töri a fejét, mit vegyen fel, hanem inkább azon miből teremtheti meg a saját életét, hogyan válhat olyan felnőtté, akit 26 évesen már nem az anyja tart el. És bizony ott a szomorú igazság, hogy Mr. Big bizony nem létezik olyan formában, mint ahogyan azt nagyon sokan elképzelik, illetve egy Samatha-szerű minden pasival szexelő csaj nem is biztos, hogy akkora nagymenő, csak simán ribanc (legalábbis addig, amíg nem épít fel saját erejéből egy média birodalmat) . Persze mindezt nagyon nagyon nagyon sok humor fűszerezi, amit azért hozzátennék, hogy nem minden csajnak nyerheti el a tetszését. Ebben a sorozatban ugyanis úgy röpködnek a cifrábbnál cifrább beszólások, hogy néha el kellhet mellé egy urban dictionary is.

Stílus: a Csajok mindenképpen csillagos ötöst kap az én ízlésvilágom szerint. Bohém szerkók, természetes nők, hosszú hajak. Semmi sallang. Aki olyan sorozatot akar látni, amiben a főhősnő nem negyven kiló, akkor az nyugodtan nekikezdhet ennek a sorozatnak. Retusálás mentes nőket akartatok látni, hagyományos alakkal, és problémákkal? Hát itt van, megkaphatjátok. A soundtrack pedig zseniális. 

Összeségében: 8/10  

2013. január 14., hétfő

Ízlés


Lehet kicsit triviálisnak hangzik, de öltözködni „valahogyan” muszáj. Amit magadon viselsz azzal a környezetednek  információkat adsz magadról. S habár manapság korlátlan lehetőség tárul a lányok elé, amiből stílusukat tekintve építkezhetnek mégis rengeteg olyan emberrel találkozom, akinek mintha nem lenne semmilyen stílusa.
Határozottan nem olyan korban élünk már, amikor úgy kellett levadászni egy-egy ruhadarabot, vagy megfizethetetlenek voltak a márkásabb ruhák. Most olyan textilkavalkád van körülöttünk, hogy szemünk-szájunk tátva marad.



Pénz kérdése? Ugyan.

Én személy szerint rögtön skippelném azt a –sok vélemény nyilvánításban - még mindig uralkodó nézőpontot, miszerint a stílus egy vagyonba kerül. Mert nem így van. Nem csak az öltözködhet ízlésesen, aki havonta vagyonokat költ el a Zarában, vagy más Inditex üzletben. Továbbá azt is leszögezném (és erről már írtam korábban), hogy nem az számít divatosnak, aki magára húzza az aktuálisan kibocsátott divatkatalógusok valahányadik oldalán látható outfitet.


Az a bizonyos tucat

Félreértés ne essék, nem akarom én fikázni sem a kínaikat, sem pedig a New Yorkert, vagy bármi más olyan üzletet, ahol ugyanabból a csőtopból, vagy cuki kiskutyás LoveMe feliratos felsőből úgy nagyjából háromszáz darab lóg öt króm ruhaállványon. De azért érdemes ezen mégis elgondolkodni.



Lehet azért mert Sárikán* az osztályban jól áll, és rajtad sem mutat rosszul, és az a módi, hogy szerdánként mindenki rózsaszínt vesz fel, attól még neked kell beállnod a tucatnyomott pólós lányok sorába. A farmer-póló alapvetően nem egy szar kombó, de nem érdemes mindig a többiek után menni.
Személy szerint én elvből nem veszem meg azt a ruhadarabot, amit már azelőtt kettőnél több lányon láttam, vagy ha erre mégis nagy ingerenciát érzek (mert azt gondolom, hogy ez annyira személyiségemhez tartozik, hogy más ember csak tévedésből viselheti), akkor legalább kerítek hozzá valami különlegesebb kiegészítőt, hogy ne érezzem magam droidnak.

A divatbloggerek szava szent szó

….vagy nemcsak az övék, hanem mondjuk Sárikáé** az osztályban (illetve azoké, akik azt hiszik, hogy na ők aztán rohadtul tudnak mindent).  Persze most egy kicsit magam ellen is beszélek, mert pont én osztom itt az észt, de ne firtassuk. Rohadt sok olyan levelet kapok, amikben mindenféle ruhadarabokat linkelnek, hogy mondjam meg mit gondolok róluk. Én elmondom, mert mindig van véleményem, de érdemben –mivel soha nem tudom milyen a levélküldő stílusa- én csak azt tudom megmondani (és hidd el a többi nagyokos is), hogy én mit gondolok erről, viselném-e,  illetve mennyire divatos most az adott darab.



De mi a fenét érdekel az téged, hogy én mit gondolok? Hogy más mit gondol?  Az ízlés alapvetően nem egy statikus dolog. El kell ahhoz követni bizonyos hibákat néha-néha, hogy rájöjjünk, milyen a saját stílusunk. Épp ezért merni kell új dolgokat kipróbálni (és ezzel vissza is utalnék az előző tucat-kérdéskörre). Mér’ ne viselhetnél miniszoknyát motoros csizmával, vagy hatalmas oversize ruhákat, nyakkendőt, vagy bármi mást, amiben jól érzed magad, és kifejezheted magad.



Nem kötelező platform sarkú cipőben iskolába járni, és reggelente abban ballagni a buszmegállóhoz. Persze, hozzátenném, vannak olyan lányok, akinek a magas sarok hozzátartozik az énképéhez, és képtelenek másban is elképzelni magukat. Ám azért, mert XY azt tolja az arcodba, hogy márpedig te nem lehetsz igazi nő, ha néhanapján tornacipőben (hótaposóban, tangapapucsban, mezítláb stb.) ugrassz le a CBA-ba, akkor megnyugtatlak: az illető nem ezen a planétán él, csak valami UFÓ lehet, vagy valami. Pont annyi közük lehet nekik is az ízléses öltözködéshez, mint Zámbó Krisztiánnak az énekléshez***.  



Na, most hirtelen ennyi jutott eszembe.
Ha tovább akarok mérgelődni, majd folytatom.

*Bocsánatot kérek minden Sárikától.
**Újra bocsánatot kérek minden Sárikától.
***Bocsánatot kérek Zámbó Krisztiántól.

2013. január 12., szombat

#2 Esti smink

A múltkori kis random sminkes bejegyzés után kaptam néhány levelet, amiben elsősorban esti smink elkészítésével kapcsolatban érdeklődtek. Pontosabban erősebb szem smink, füstös szemek, ilyesmik álltak a kérések középpontjában.

Megvallom én kedvelem az erősebb sminkeket, de ilyenkor nagyon ügyelni kell arra, hogy egy ilyen make upnak meg legyen megfelelő helye és az ideje. Az erősebb, esti smink nem véletlenül estére való sejtelmesebb fények közé, buliba, gyertyafényes vacsoráshoz, és minden máshoz, amit el tudtok képzelni. Személy szerint agyérgörcsöt kapok az olyan csajoktól, akik ilyen sminkben lófrálnak a plázában délután 2 órakor brutális neonfények kereszttüzében. Oda a varázsa az egésznek.

Szóval akkor elő az ecsetekkel, az erősebb szemhéjfestékekkel és go for it! Nem olyan nehéz, mint amennyire elsőre tűnik, de ha először csinálod, akkor ne a buli előtt fél órával kezdj egy ilyen smink elkészítéséhez, mert bizony ha elsőre nem sikerül, és pandát csinálsz magadból, akkor annak nagy sírás és dráma a vége. Hidd el, én tudom, anno 4-5 éve beleestem én is ebbe a hibába. 

Megjegyzés: Próbáltam minden fényviszonyok között lefotózni a végeredményt, remélem sikerült. Azt azért hozzá kell tennem, hogy a valóságban ez a smink még erősebb, mint a képeken. Szóval, ha nagy hirtelenségében színpadra készülsz, akkor érdemesebb még egy réteget az arcodra tolni, mert fotókon -ha nem profi módon készülnek a képek- akkor bizony elsikkad kissé a végeredmény.


I.


Bevallom alássan, ez már nem a teljesen natúr kezdőpont. Az alapozás és a korrektorozás megtörtént, valamink a szemöldök színezése. A szemöldökre Yves Rocher szemöldök ceruzát használtam Blonde színárnyalatban.


II.


Mivel nekem nincs olyan nagy technikai apparátusom, hogy a sminkelés minden lépését ragyogóan részletezni tudnám, ezért csináltam egy kis sablont, ahol nagyon eltúlozni látszanak a részletek.

1.A szemöldök színezése


2. Az arc pirosítása a járomcsontok alatt (nekem feltétlenül itt kell, mivel ovális az arcformám, de majd a későbbiekben tervezek egy olyan bejegyzést is ahol minden arcformához elmondom a pirosítás helyét. Persze ha a járomcsontok alá teszel némi pirosítót szinte soha nem lőhetsz nagyon mellé)



3. A harmadik lépésben egy türkiz árnyalatú puha szemhéjceruzával kihúztam a szemhéjam felső részét. Igény szerint az alsó részen is meg lehet ezt tenni. Másodsorban a szemöldök alatti részhez és a szemzugokba sok-sok fehér szemhéjfestéket tettem, hogy később szép legyen a kontraszt. Harmadsorban  pedig vékonyabb ecsettel felvittem a fekete szemhéjfestéket a felső szemhéjakra úgy, hogy kifelé haladtam a szemöldök szélének irányába. Ezt megtettem az alsó szemhéjamon is.



4. Egy puhább és nagyobb ecsettel az előzőleg felvitt fekete szemhéjfestéket kicsit elsatíroztam a szemöldök felé, de nem annyira, hogy beterítse az egész szemöldök alatti részt.  Mert azt borzalmasan néz ki. Másrészt fekete szemhéjtust használtam, és műszempillákat tettem fel.



5. Ilyen erős szemsminkhez borzasztó elhibázott lépés, ha valami erős rúzst is használsz. Persze, ha kamionosok és kurvák buliba mész, akkor még ez egy fotó erejéig bele is fér. Másképpen nem. A számra csak gyöngyházfényű Artdeco szájfényt tettem.



III.





2013. január 10., csütörtök

Pihe-puha ősrégi történet

Óh, bunda pihe-puha nyuszi bunda. Ha állatvédő vagy, eddig olvasd ezt kérlek, különben elképzelhető, hogy a lelked a következő sorokat megemésztvén elkárhozik. Tudom én, hogy van ez. Gyilkos, aki bundát hord, állatkínzó, kegyetlen meg minden. 
Megmondom neked előre, hogy én hordok bizony, mégis a Morzsi otthon lassan különb kaját eszik ,mint én (a saláta nem étel, helló). Nos, én igen szeretem az állatokat, van lelkük, és ez megérint. De hülyét , ó igen hülyét kaptam, amikor egyszer egy fura alacsony növésű félszerzet elém állt a Kossuth-téren (persze ott többen tömörültek,de gondoltam biztos csak valakik már megint tüntetnek). Rám nézett, és ezt mondta, miközben én a nyulak szőrét simogattam elaléltan magamon:
- Hibát követsz el!
-(Párdon?!) -néztem megrökönyödve a hobbitra.
-Hibát követsz el, mert kizsákmányolod a természetet,és az állatokat!
 Én már tudtam, hogy ez a valaki is egy olyan. 
-Na jól van haver, te hol nőttél fel?
-Pestön.
- Jó, hát ide figyelj én szabolcsi vagyok, és ha tudnád, hogy mi van az ország ennek a részén, akkor nem kérdeznéd meg, hogy miért hordok állatszőrt a testemen. Volt már valaha tyúkod? Egész biztosan nem volt,mert Ti azt hiszitek, hogy a tyúk testét zacskó borítja. Hát az én nagymamámnak volt vagy ötven. Abból az ötvenből harmincat evett meg a róka-kóma. Volt már valaha nyulad? Egész biztosan azt sem volt,mert ha lett volna, akkor tudnád, hogy tíz órisányúl, száz bébinyulat szül a világra, viszonylag gyakorta.

Barátunk viszonylag hosszan számolt utána fejben. Majd egészen lassan hozzátette:
- Tojást se egyél,mert az fáj, ahogyan kijön a tyúknak.
 ....
-Jól van haver, erre inkább szedjél valami erőset..
 
Persze azért, mielőtt megvádolnátok, hogy nincsen lelkem azért alássan hozzátenném, hogy nem lenne az igazi, ha beszereznék még bébifókák fejéből készült bolyhos papucsot (ahogy Ace Ventura mester mondaná). Csak úgy mondom.


 

2013. január 5., szombat

#17 Closer to the Edge


Felkelek délidőben és gondoltam felöltözöm kicsit, és kifestem magam, mivel az elmúlt két napban csak aludtam,mint egy medve. Na, ha már ez így fog alakulni, akkor csinálni is kellene néhány fotót valami napfényes helyen -gondoltam. Erre, mire rendesen megrajzoltam az arcomat, elborult. Sebaj, akkor majd nem fog sütni a nap. Nekikerekedtünk, de nem jutottunk túl sokáig, mivel elkezdett szakadni az eső is. Télen. Hagyjuk már...most miért,miért pont most?

Jól van, akkor húzódjunk be valami impozáns helyre, hátha ott majd nem ázunk el. Úgy esett, hogy pont a közelben volt egy elhagyott raktárépület. Kitört ablakok, hatalmas terek, retek mindenhol. Tökéletes. Egy kilazult lécen keresztül lopóztunk be, hogy magánterületet sértsünk. Kicsit féltem, hogy bent lesz valami hobo shotgunnal , vagy egy herkós, vagy akár egy Dexter Morgan-féle meggyötört lelkületű ember. Nem volt ott senki. Szerencsére.

Szóval csináltunk egy pár fotót. Nem sokat, mert mínusz negyven fok volt kabát nélkül.:)

Nem, ez még otthon készült.






Ing - Promod
Öv - New Yorker
Farmer -Mango
Karkötők - Six
Cipő- H&M


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...