2013. július 14., vasárnap

Gyakran Ismételt Kérdések



Mindenkinek vannak olykor-olykor olyan kérdései, amit szinte állandóan feltesz magának, ha találkozik újfent egy régi helyzettel. Ha belegondolunk az is egy furcsa ügy, hogy egyáltalán miért kerülünk bele újra és újra ugyanabba a helyzetbe. Rengeteg embertől hallottam már, főleg panaszkodva, hogy már megint ugyanazért járt pórul, hogy már megint megcsalták, hogy megint rosszul választott, vagy éppen ő volt már megint hűtlen, már megint papucs a pasija, vagy éppen megint őt kezelik lábtörlőnek. Nem furcsa ez egy kicsit?
Nem mondom most azt, hogy mi nők, azt mondom: mi emberek hajlamosak vagyunk megmaradni a komfort zónánkban, mert az a biztonságos, ahhoz köthetőek a megoldási módjaink, s bármennyire is szenvedünk néha ettől a kényelmes biztonságtól, mégsem lépünk, mégsem változtatunk. Alapvető vonása az emberi gondolkodásnak, hogy ha már valamihez hozzászoktunk nagyon nehezen változtatunk rajta. A legtöbb bajunk ebből fakad. Hozzátenném, hogy nem akarok itt a nagyokos szerepében tetszelegni, nekem is megvannak az Gyakran Ismételt Kérdéseim, de szerencsére a sok-sok önvizsgálat eredményeképpen sikerült már bezárni néhány "körömet" és kívülről szemlélni azokat a bizonyos állandóan ismétlődő helyzeteket. Azt hiszem, nem feltétlenül a probléma megoldására kell koncentrálni, ha bajban érezzük magunkat, vagy nem értjük az érzéseinket, hanem egy lépéssel távolodni kell a problémától és magunkra fókuszálni. Ha értjük magunkat, látni fogjuk a megoldást. 

Első példa: Miért nem hív fel minket a kiszemelt? Miért nem akar újra találkozni, holott azt érzem, hogy beleszerettem azonnal, és annyira jók lehetnénk együtt. Hiába szeretnénk kisakkozni, hogy mi lehet az indok, erre képtelenek vagyunk, mert nem látjuk másnak a gondolatait, nem tudhatjuk, hogy mi jár a másik fejében. Azt a kérdést kell inkább feltenni: miért olyan fontos nekem, hogy az a valaki felhívjon? Magányosnak érzem esetleg magam? Nem idealizálom esetleg túl a másik személyt, annak ellenére, hogy igazából nem ismerem? Vagy tekintsünk kicsit a távolba és kérdezzük azt magunktól: mégis min változtatna az, hogyha felhívni? Komolyan egy telefonhívástól boldogabb lennék, és nem kellene más problémákra koncentrálni? 

Második példa: Lefeküdtem valakivel, mert úgy éreztem szexre volt szükségem. Nem akartam tőle semmit , mégis másnap már úgy éreztem, hogy többet szeretnék tőle. Ez eleve azért érdekes, mert felmerül a kérdés, hogy miért van szüksége valakinek szexre? Gyengédségre vágyunk, vagy a másik ember közelségére? Vagy valóban puszta kielégülésről lenne szó? Aligha. Szerintem kevés olyan nő létezik, aki egy szexuális együttlétben pusztán lehetőséget lát az orgazmusra. Nyilván van ilyen, de ez régen rossz, mivel a szexnek nem erről kell(ene) szólnia. A nők esetében. A férfiak azért máshogy működnek, bármennyire is fáj néha. Azt tudomásul kell venni, hogy nekik igenis egy egyéjszakás kaland az lehet valóban csak egy lehetőség volt az orgazmusra, puszta fiziológiás szükséglet (csúnyán mondva). Ettől eltekintve azért vannak olyan férfiak, akik valóban nagyon jó szeretők, és alkalmasak arra, hogy tisztességesen zárjanak le egy egyéjszakás kalandot, ők ugyanis azt éreztetik, hogy a nő különleges, és megkapta mindazt a figyelmet, ami lehetséges ezek között a keretek között. De a férfiak vadásznak. Vadászhatunk mi is, de mielőtt beleugrunk egy ilyen helyzetbe azt kell főként tisztázni magunkban, hogy miért is csináljuk. S ha már egyszer belebújtunk a vadász bőrébe, akkor maradjunk is meg abban. Milyen lenne látni egy olyan vadászt, aki célhelyzetben eldobja a puskáját? Kiábrándító. Az egyéjszakás kalandokhoz kell egy bizonyos fajta érzelmi érettség, és önismeret. Ezt nem lehet csinálni állandóan és biztos vagyok benne, hogy azok a nők, akik hetente 2x felvisznek magukhoz valakit, valamit nagyon szeretnének magukban, hogy más erősítse azt meg (pl. hogy kívánatosak, vagy szépek), ergo nagyon önbizalom hiányosak. És vajon egy igazi vadász önbizalom hiányos? Hát nem!


Harmadik példa: Engem mindig elhagynak/ megcsalnak/ átvernek/ eldobnak. Miért? Ez a bizonyos mindig azért nagyon elkeserítő, mert akkor valószínűleg az illető már legalább háromszor átélt ilyen szituációt. A rossz benyomások hatására, rossz minta alakul ki és minden új negatív élmény ezt a rossz mintát fogja igazolni. De ha folyton rossz embereket választunk azért nem a másik ember a bűnös, hanem csakis mi vagyunk. A választásainkért mi felelünk, mert mi éljük az életünket és nem más teszi ezt helyettünk. Az ebben a helyzetben lévő nők biztos vagyok benne, hogy már az elején érzik, hogy valami nem stimmel a pasival. Érzik, csak nem látják az intő jeleket, mert annyira bízni akarnak abban, hogy ezúttal más lesz. Reménykednek. Ezzel felveszik a saját szemellenzőjüket és már csak akkor veszik le, ha újra a padlón vannak. Az az ember, aki pedig sokszor kerül a padlóra hajlamos lesz magáról azt mondani, hogy: rossz vagyok, valami nem klappol velem. S addig-addig pörgetik magukat, mígnem eljutnak  végső következtetésig: lehet, hogy ezt érdemlem. Hát ebben van a kulcs. Ha azt gondoljuk, mi nem kaphatunk jobbat, akkor nem is fogunk. A másik fő probléma, hogy megkockáztatom a legtöbb rossz mintával rendelkező nő hagyja, hogy lábtörlőnek használják őket, olyan "odafordítom a másik orcámat" is alapon. Tűrnek. Mert félnek a magánytól, félnek, hogy el kell veszíteni egy biztos pontot az életükben, de fel kell ilyenkor tenni azt a kérdést: mióta ad biztonságot egy olyan kapcsolat, ahol cseléd vagyok valaki mellett? Mégis milyen ez a biztonság?Azt hiszem, és ez a saját bőrömön is tapasztaltam már, hogy azért akarunk maradni néha-néha egy rossz kapcsolatban, ahol bántanak minket, mert őrülten reménykedünk benne, hogy majd eljön az a nap, amikor nem fognak. Hallottam egy lánytól egyszer, hogy ő szentül meg van győződve arról, hogy ő mazochista, mert valamennyire tetszik neki, hogy olyan se veled, se nélküled kapcsolatban él. Igaz, ezt akkor mondta, amikor éppen a se nélküled fázisban voltak. 1 hónap múlva pedig sírva könyörgött, hogy ne engedjem neki, hogy visszamenjen a barátjához. Szeretjük, ha kicsit fáj, mert azt gondoljuk, hogy majd mi fogjuk leállítani azt az illetőt, aki bánt. De nem fogjuk, mert ilyen az alapdinamika a kapcsolatban.
 Mesélek én is valamit, hogy ne csak másokat emlegessek. Régebben nagyon szerelmes voltam valakibe. Kétszer is megpróbáltuk azt, ami már elsőre is működött. De gondoltuk van valami, ami még megmaradt köztünk, és idősebbek is lettünk, tehát megéri adni még egy esélyt. Megérte adni, egy dolog miatt: mindketten beláttuk, hogy mi képtelen vagyunk együtt lenni, mert egymásból a legrosszabbat vagyunk képesek kihozni. A destruktív szerelem egyszerűen nem tartható fent, mert felőrli a lelket.

Negyedik példa: Elérhetetlen emberekbe leszek szerelmes. Gondoljunk csak bele, az a nő (de akár férfi is), aki folyamatosan olyan embereket szemel ki magának, akit ilyen-olyan okokból igazából nem kaphat meg az eldobja magától a valódi boldogság lehetőségét, pusztán félelemből. Miért? Aki elérhetetlen, az nem bánthat. Az megmarad nekünk a maga tökéletességében, amit elképzelünk róla. Könnyű szeretni valaki olyant, akinek mi magunk találjuk ki a tulajdonságait, amelyek valószínűleg vonzóak lesznek számukra. Nem hihetnénk, de kontroll alatt tartjuk a helyzetet.A szenvedés abból fakad, hogy úgy érezzük nem viszonozzák az érzéseinket, ezzel pedig azt erősítjük magunkban, hogy mi nem érdemeljük meg  a szerelmet, mert képtelenek lennénk valóban szeretni. Igazából ez egy nagyon erős önvédelemre és bizalmatlanságra vall. Ezeknek a helyzeteknek az lesz az eredménye, hogy az évek során rengeteg idolja és lezáratlan köre lesz az embernek. Gondoljunk csak bele: a kiszemelt, akivel soha nem jött össze, még évek múltán is vonzó lesz, hiszen soha nem kaptuk meg. S ki ne akarna felrúgni egy kevésbé szerelmen alapuló kapcsolatot olyan valakiért, akibe korábban halálosan szerelmes volt? Vagy ha nem is felrúgni, de mindig ott fog motoszkálni az el nem ért illető. Ez pedig veszélyes játék. Egy kis szerelemért hajlamosak vagyunk nagyon sok mindent félrelökni. De vajon vonzó lesz-e akkoris az elérhetetlen, ha egyszer testestül-lelkestül mégis megkapnánk és odalennének a kényelmes kis fantáziaképeink a tökéletességéről? Jó kérdés.


Ötödik példa: Nem engem csalnak meg, én csalok meg mindenkit. Nem tudok hűséges maradni. Ha hűségről van szó, akkor idézném egyik kedvenc pszichológus, Erich Fromm, örök érvényű gondolatát: "Csak az az ember képes arra, hogy hűséges legyen másokhoz, aki bízik önmagában." Ha hűséges vagyok valakihez, akkor azt jelenti: bízom magamban és bízom a választásom helyességében is. Ugyanis, ha valaki (vagy valami ) mellett döntök, az azt fogja jelenteni, hogy kizárok más lehetőségeket. Azaz kizárok más férfiakat, vagy más nőket, mint esetleges alternatívákat. Az a valaki, aki lépten-nyomon megcsalja a szerelmét, az magát is elárulja, mert saját választását veszi semmibe.

Ha még eszembe jut valamilyen tipikus példa, akkor folytatom.
Vagy írjatok Ti ilyen példákat!

Fotók: Daan Brand



Tetszett, ajánlom!

2013. június 22., szombat

Minden, csak nem szexmániás


Régóta mondom már mindenkinek, hogy mindent elolvasok, ami a kezem ügyébe akad. Jött a nagy médiavihar, jött hát Szepesi Nikolett "önéletrajzi pornográfiája" is -ahogyan ő fogalmazott. Töltöttem le tehát én is ezt a hatalmas botránykönyvnek avanzsált háromszáz oldalas valamit, hogy megnézzem vajon mi fán terem egy szexmániás úszónő baromi klassznak eladott élete. Próbáltam lélektani dolgokra figyelni, próbáltam megérteni, honnan jöhetett az az ötlet, hogy tökig nyomja bele  a szarba a nagy magyar közélet celebfiguráit, sportolóit. Mert ez van mindig: ha tömeglélektannal akarsz foglalkozni, akkor bizony neked is könyékig kell belenyúlni a dzsuvába...hát íme. 
A könyv alapkoncepciója félelmetesen egyszerű: visszaemlékezések egy banálisan lehetetlen kerettörténet közé vannak szorítva, pusztán csak azért, hogy ne csak nyers kúrásokból legyen összefűzve az a párszáz oldal. Na, legyen akkor már valami kellemes spanyol szál is a sztoriban (Az író továbbá már az elején több alkalommal is hivatkozik Coelho Tizenegy percére. Magára, mint Lolitára, és Bukowskira /akit habár bevallja, hogy nem tudja kicsoda/ mint a férfi lélek kiállhatatlan szakértőjére/) , hátha így kevésbé tűnik elcseszettnek egy fiatal és hajdanán sikeres sportoló élete.
Mert az volt. Tehetséges és ígéretes, ámde nekem nagyon úgy tűnik, hogy a hölgy igazi ellensége, nem az edzője, nem a víz, meg nem az elhibázott kapcsolatai voltak, hanem saját maga. Mélyen destruktív embernek írnám le ezt a lányt, aki habár bedobja a magabiztos nő kártyát, de csak egy vak embernek nem süt róla, hogy valójában retteg attól, hogy kitörlődik ő is, meg a sikerei is az emberek tudatából. S sajnos ez előbb-utóbb megtörténik mindenkivel, mert mindig jön egy új, egy fiatalabb, egy tehetségesebb, egy elszántabb. Mit tehet ilyenkor elkeseredéséből valaki? Gondol egyet és borsot tőr mindenki orra alá, és bosszút áll mindazokon, akik őt élő spermabanknak tekintették.
Hagyjuk a dumát, most komolyan...bizonygathatja oldalakon keresztül, hogy nem bír magával, hogy ő nem tud nyugton maradni, hogy ő a kielégülésre vágyik, de aligha hiszem, hogy valóban erről van szó. Ebben a könyvben nem egy nőről van szó. Ennek a könyvnek a főszereplője egy 21 éves lány. Szepesi ugyanis a kalandjait 15-től 22 éves koráig taglalja. Miről beszélünk akkor emberek?! Ez a lány sem akkor, sem most nem viselkedik érett felnőttként. Milyen lelkiállapotban lehet az a valaki, aki vállalja a teljes meghurcoltatást pusztán azért, hogy leírhassa magáról, hogy  "haha. Engem bezzeg megb*szott a legszebb vízilabdás, meg leghelyesebb kajakos". Komolyan kislány, nőjünk már fel...
S habár amellett is végig kitartóan érvel, hogy minden férfi egy csalfa disznó, de azt a kérdést miért nem teszi fel magának egyszer sem, hogy: és akkor én mi vagyok? Egy lány, aki hagyta, hogy elvegyék a fiatalságát meg az ártatlanságát? Egy lány, aki annyira becsülte magát tizenévesen, hogy egy pokrócon hagyta magát megdugni, pusztán azért, mert AZ a vízilabdás volt az illető? Kit minősít vajon ezzel a viselkedéssel valójában: a vízilabdást, aki élt a lehetőséggel, vagy önmagát, akinek ennyit ért a becsülete?
Persze nem akarok álszentnek tűnni. Én is ,de szerintem jó páran, akik ezeket a sorokat olvassák, tudják milyenek a fiatal évek, mikor  bohó az ember. Szerintem, ha most azt kérném Tőletek, hogy írjátok le egy-egy obszcén szexelős sztoritokat a fél bagázs tudna hasonló történeteket villantani...hacsak nem durvábbakat. Nem olyan megbotránkoztató történetek a tieid , kedves Niki, ami miatt írni kell egy könyvet.
Mindenki kurva ebben az életben valahol, valamiben, valamilyen formában.
Csak van, aki szépen. 
 Az viszont más tészta, hogy az ember jó esetben nem a kúrásaiból akar megélni, illetve nem abból, hogy felhánytorgat régi sztorikat. Az "Olimpia a dugásról meg a piálásról szól"? Huh, mekkora új infó! A sportolók úgy szexelnek egymással, mint a nyulak? És?! Persze ezek így nem hírértékűek, de ha már odateszünk mellé néhány felismerhető alakot, akkor máris jobban csilingel a zseton a zsebben.
 Nem izgalmas munka ez a könyv, és nem úgy fognak emlékezni rá az emberek, mint egy magabiztos, kemény , vagy "szexmániás" nőre, aki az eseményeket a kezében tartva élvezte az életet.  Csak egy ribancra, aki így akart pénzt csinálni, (és akiről valószínűleg a bugyiját is le fogják perelni.) Egy év múlva úgyis jön valaki más, valami extrémebb sztorival....

Azért még utolsó gondolatként hozzátenném, hogy a gyerekmolesztálós történet a könyvben már más tészta, egy komoly probléma. Na, de ezt így ilyen formában közölni? Egy pornókönyvben? Hol maradt ez a sztori az elmúlt pár évben, mikor már otthagyta az uszodát? Kinek a felelőssége ez?

Nyomj egy "Like"-ot, ha tetszett:

2013. június 17., hétfő

#2 Memorable quotes from the future past


 

„(…)Micsoda idők, percek, olyan gyorsan jött-ment minden, hogy sem kedvem, sem lehetőségem sem volt megállni. Szélmalomharc volt ez a néhány hónap. Siettem, csináltam, akartam, mindent és lehetőleg nagyon gyorsan. Néha visszagondolok és nem is értem, hogy bírtam mindezt. Írni, írni, 120 oldalt megírni, tanulni, nem aludni, meg beszorítani napi 10-20 perc szívfájdalmat is, mert hát, kedvesem, csak így kerek ez az egész. Ez ment márciustól májusig. Mintha egy levegővétellel akartam volna átúszni egy olyan tavat, ahol viszont haladni csak úgy nem lehet. Gondoltam, nem baj, majd ha kifogy belőlem a szufla csak ott lesz valaki, csak kihúz a partra, csak kirángat, és majd mondja, mondani fogja: „mit csinálsz magaddal, te hülye? Mit csinálsz már megint?”
Mégsem volt ott senki.
De nem baj, kedves, ne bánkódj olyan nagyon miatta. Meg kell tanulni úszni a zavarosban, elfogadni, hogy olykor nincs segítség. Egyedül kell végigcsinálni. Bár elárulom, megsúgom neked, hogy a vége már nehéz volt, nagyon nehéz volt, mert láttam, hogy ott vagy a part szélén. Ott álltál és mondtad: „gyere, nem sok van hátra. Gyere, gyere ide ki hozzám.”
Rettenetesen haragudtam.
Főként rád, főként magamra.
Mégis megcsináltam. Egyedül csináltam végig. Nem tudom, hogy lehetett volna másként, de már ez nem fontos. Már itt vagyok, már kint vagyok. Látod, itt állok. Itt állok már én is. Nem segítséget akarok tőled. Nem támaszt. Nem, valami megmentőt. Csak simán téged. S nem akarok többet hátrafordulni, mert közben megerősödtem.
Azelőtt csak egy kikarózott kis fa voltam. Mégis volt egy reggel, amikor már nem volt kire, nem volt mire támaszkodni. És milyen nehéz volt, jaj annyira nehéz volt. Fáj olyankor az embernek mindene, a szíve a teste, nem tudja merre menjen, merre nézzen, kit keressen. S közben elfelejti józanésszel, szívvel látni, és feltenni magának a kérdést: hát engem ki keres? Te keresel talán? Vagy te? Vakok vagyunk olykor mindannyian, mert az egyik szemünkkel csak a kötelességeinket látjuk, a másikkal pedig azokat az illúziókat, amit látni akarunk. Mindeközben viszont nem látunk semmit a valóságból.
Nem baj, kedves, felnézek most az égre, és tudom, hogy valahol te is ezt teszed. Most már minden annyira más. Elmúlt ez a hideg, eltűnt innen belülről is. Virágba borultunk mindannyian, azok lehullottak, de megmaradt mindaza jóság, amire vártunk télen, vártunk tavasszal, és ami már csak rád vár. Micsoda íze lett mindennek, mert eljutottunk ideáig is. Egyik hajnalban, kedves, már tudni fogjuk mindketten. Te is, meg én is, hogy milyen finom, milyen puha a nyugalom. (…)”

Nyomj egy "Like"-ot, ha tetszett:

2013. június 4., kedd

Párkapcsolati paradigmák





Mikor facér lettem, gondoltam újra belerázódom kicsit a nemesnél nemesebb emberi kapcsolatok fogalmi rendszerébe. S habár szeretem az embereket, de a kapcsolatok olyan bonyolult fokozatokon tetőznek manapság, hogy a legsötétebb erdőségből is könnyebb kitalálni egy gyertyalánggal, mint azokból a szituációkból, amikbe mi emberek belekeveredünk, vagy keverjük egymást. Poénra veszem. 


1.paradigma: az agyhúzás
  Olyannyira ismert ez a jelenség, hogy még a Microsoft Word is létező szóként ismeri fel, mint az imént kiderült. Ebben a helyzetben tulajdonképpen annyi az alap, hogy az illető felek egymás idegeire menvén hosszú-hosszú napokon/heteken/hónapokon/éveken(?) keresztül tartják teljes bizonytalanságban a másik felet, titokban abban a hitben, hogy ebben az előmelegített helyzetben, talán-talán a későbbiekben befigyelhet egy kósza dugás.  A helyzet jellemzője, hogy viszonylag bizalmas információkat osztanak meg egymással az érintettek, sőt flörtölésbe kezdenek, ha a helyzet úgy hozza. A realitás talajára azonban nem helyeződik a dolog. A szituáció addig tartható, ameddig valódi fizikai kontakt nem keletkezik, és/vagy a felek közül valaki nem talál magának valakit, akivel tényleg mehet a ciróka-maróka…nemcsak a szájkarate.


 2. paradigma: a kavarás
 Ez a 2. paradigma gyakran jár együtt az 1. paradigmával. Ez már egy nehezebb ügy, mert a kavarás alapja, hogy a felek már valamilyen formában a tettek mezejére léptek. Értsd: dugtak, smároltak, dugtak és smároltak, vagy bármi más. Az különbözteti meg ezt az egyéjszakás paradigmától (lsd. később), hogy a kavaráshoz szükséges legalább 2 alkalom. Kedves Lányok/Fiúk! Egy smacizás és miegyéb még nem kavarás!  A kavarás tekintetében a 3. alkalom a nagy vízválasztó, hiszen 3 alkalom után már érdemes feltenni a kérdést: mégis mi a faszt csinálunk mi egymással?!



3. paradigma: az egyéjszaka
 Most nincs mit szépíteni, az egyéjszakás paradigma alapja a szex. A felek ilyenkor a kölcsönös haszonelvűség alapjaira helyezvén a lényeget egymással szexeznek, majd pedig másnap elbúcsúznak Isten hírével. A regresszív egyéjszakás paradigma az, ha a felek mégiscsak akarnak még valamit egymástól, így visszacsúsznak az 1. paradigmához, és kezdődik egymás hülyítése, egy későbbi dugás reményében. Ez nem feltétlen jó út, hiszen az egyéjszakás kaland 1 alkalomra szól, egyik lány/fiú se remélje azt feltétlen, hogy ebből házasság lesz. Ennek értelmében –ha teheted- kétszer ne igyál egy pohárból, ha érted mire gondolok…Ha azonban az élmény mégis felejthetetlen volt mindkettőtök részére, akkor érdemesebb level 2-re kapcsolni és felnőttek módjára átugrani az agyhúzást. 

 4. paradigma: a dugipajtások

Ez paradigma feltehetően a 2. illetve a 3. paradigmából alakul ki – jó esetben. A rosszbbik eset az, ha barátságból tevődnek össze a paradigma alapjai. Habár valóban kívánatos lehet egy olyan alapjában véve szexen alapuló kapcsolatba beleugrani, ahol a feleknek semmilyen felelősséget nem kell vállalniuk (mondjuk olyat, mint egy komoly kapcsolatban), de ez igencsak egy kétélű dolog lehet. Az igazjó barátoddal nagy valószínűséggel már van némi intimitás, és némi elköteleződés. Ha szex is belekerül az egyenletbe, akkor bekerül a szenvedély is*. Jó esetben ez a három már adhat egy alapot egy remek szerelemhez, de azok a hülyék, akik ezt kitalálták úgy gondolják, hogy ááá nem neeem, keverjük még meg kicsit a dolgokat. Legyünk őszinték, legyünk egyenesek: ne kezdj el kúrni  a barátaiddal, mert sírás lesz a vége! Vagy kezdj el velük kúrni, de akkor tereljétek jó irányba az egészet. Lehetőleg fájdalmas végkimenetel nélkül!

5.paradigma : a komoly
 
Ez ám a csúcsa mindennek, mert sosem tudni miből lesz komoly. Ez a szép benne, de ez a félelmetes is. De ennek nem a szex alapja. Nem csak az. Ennek a szerelem alapja. A kölcsönös szerelem. Ha kölcsönös a szerelem, akkor nincsenek játszmák, nincs félrekúrás, nyávogás, meg egymás basztatása…hacsaknem kicsit, szeretetből. Ha kölcsönös a szerelem, akkor nagyon egyszerű képlet. Szeret, szereted, keresitek egymást, találkoztok, szexeltek, örömboldogság. Ennek így kell működnie, minden egyéb verzió csak fals változata, vagy imitátora lehet a szerelemnek. Holott mindenki szerelemre vágyik, mélyen, igazából. Vagy nem?!

*Sternberg - A szerelem háromszög elmélete
Sternberg (1986) háromszög-elméletében azt állítja, hogy a szerelemnek három fő komponense létezik: az intimitás, a szenvedély és az elhatározás vagy elkötelezettség.

Az intimitás az önmegmutatást foglalja magában, amely az érzelmek, történetek megosztásával jön létre. A szenvedély magában foglalja az erotikus érdeklődést és a szexuális beteljesedést. Az elkötelezettség azt jelenti, hogy döntést hozunk arról, hogy a jelenlegi partnerünkkel maradunk és ezt a fajta kapcsolatot részesítjük előnyben a többi más lehetséges partnerrel szemben.

Mikor mindhárom elem egyensúlyban van, a szerelem legkiegyensúlyozottabb fajtájáról – a beteljesedett szerelemről – beszélünk. Sternberg szerint ez szinte soha nem jön létre.

Általában az emberek egy vagy két elemet emelnek ki, és eszerint a következő szerelem-típusokat írhatjuk le:
- bolond szerelem - magas szenvedély, alacsony intimitás és elköteleződés;
- üres szerelem - magas elköteleződés, alacsony intimitás és szenvedély;
- romantikus szerelem - magas intimitás és szenvedély, alacsony elköteleződés;
- baráti szerelem - magas intimitás és elköteleződés, alacsony szenvedély;
- ostoba szerelem - magas szenvedély és elköteleződés, alacsony intimitás;
- szeretet - magas intimitás, alacsony szenvedély és elköteleződés;
- nem-szerelem - mikor egyik elem sincs jelen.


Nyomj egy "Like"-ot, ha tetszett:

2013. május 7., kedd

Szerelmi sztorik vágatlanul

Most bármikor ki lehet figurázni a régi nagyokat, és a tvájlájtra meg a Szürke 50 árnyalatára nyáladzani napok hosszat, várva a színváltós szemű csillogós vámpírra, meg a szadista Szürke Krisztiánra, de az igazság nem a ponyvában rejlik, hanem a szépirodalomban. A világirodalomban…a krinolin, meg a parókák alatt. Hát hagyjuk kicsit a hexametert, úgy interpretálom most a dolgot, ahogyan az manapság is tetszik a tyúkoknak: nyersen, saját szórakozásomra. Lássuk a kedvenceimet!


A szitu: A főszereplő Lizzy mai szemmel nézve igazi outsider-csaj, és nem mellékesen a papa kedvence. Kedves apjukat amúgy egy szakajtó leánygyermekkel áldotta meg az ég, szóval fő az öreg feje rendesen a dolog miatt. Lizzy későbbi férje, Mr. Darcy, első ránézésre a világ egyik legunszimpatikusabb faszija, aki látszólag még keresztbe is tesz Lizzy nővérének, hogy az ne mehessen férjhez a vidék legtutibb, menő csávójához. Lizzy persze félreismerte a karótnyelt urat. Dráma van. Aztán szerelem. Aztán újra dráma. Majd házasság és szerelem.


A tanulság: Általában az a pasi, aki elsőre, külsőre vonzó, ámde hatalmas f*szkalapnak tűnik, akkor második ránézésre is iszonyat vonzónak fog tűnni. A nőknek van valami hülye képessége arra, hogy olyan csávókba essenek bele, akikről nem tudják eldönteni, hogy vágyálmaikban megfojtsák őket egy kanál vízben, vagy szexeljenek velük. Ámde természetesen az is előfordul, hogy a Hülye Úr valójában igencsak jóravaló. Pozitívan csalódni valakiben az egyik legjobb érzés a világon.
Beválási esély megközelítőleg a valóságban: 70%


A szitu: Anna becses nő, aki becses férfihoz megy feleségül, csak a sztoriból így hiányzik az a fő tényező, ami miatt le kellett írni ezt a történetet: a szerelem. A szerelmet végül egy harmadik fél hozza be a képbe, aki mellesleg fiatal is, jóképű is, katona is (Vronszkij) és kell is neki a férjes asszony, de nagyon. Borzasztó egyszerű már innen a képlet. Dráma van, szerelem van. Zabigyerek, vonat, halál. Becses férj pedig marad a végén is.
A tanulság: Látjátok gyerekek, imígyen járnak rosszul a nők, akik a szeretőjükkel akarnak aztán komoly kapcsolatot. Nem nagyon fog összejönni a dolog az esetek nagy százalékában. Ennek a fő oka az, hogy egy szerelmi háromszög mindig csak a hármas dinamikában fog működni, bármennyire is csúnya dolog megcsalni valakit. Mert mi lesz aztán a szeretőből? Férjjelölt. És mi lesz a szerető nőből? Házisárkány és asszonyjelölt. Aztán oda a varázs, kezdődik a rinya. Csak tiszta lappal hölgyek, urak! Ha már nem működik a viszony a fő vonalon, akkor nincs értelme belekezdeni valamibe azzal párhuzamosan.
Van ilyen napjainkban?  Van…úgy minden 3. kapcsolatban: 80%.

A szitu: Emmát a reális világtól igencsak messze nevelik fel vallásos aggszüzek és bocsájtják ki a valóvilágba, amiről Emma azt képzeli, hogy tele van szerelemmel, regényes történetekkel, herceggel fehérlovon ésatöbbi. Nanincsen ám. Férjhez megy egy nagyon középszerű csávóhoz, aki nem tud semmit se szerelemről, se szenvedélyről, és ezt a hölgyemény nagyon nehezen viseli. Bele is szeret egy szaralakba, aki húzza az agyát annak rendje-módja szerint, le is fekteti jópárszor. Amikor emez felülteti, egy fiatalabb srác ápolgatja le egy ideig, akinek persze hosszú távon tele lesz a töke azzal, hogy Emma mesevilágban él. Adósság. Betegség. Halál. Egyedüllét a végkifejlett.
A tanulság: Addig naivak manapság csak a nők, amíg valaki át nem kújra őket a palánkon. Muszáj felhagyni ezzel az életszemlélettel előbb-utóbb különben nagyon rájár a rúd az ilyen csajokra. Azonban fiatalon mindenkinél besikerül egy-egy túlidealizált idióta, akiről a nők többsége azt fogja hinni, hogy majd ő lesz az, aki megadja nekik azt a szerelmet, amiről Jane Austen (lsd. feljebb) írt. A csalódott nők pedig (hogyhogynem) gyakorta menekülnek bele mindenféle egyéjszakás hepajba, amiknek szintén csak az lesz a végük, hogy még szarabbul érzik magukat. Az túlidealizálás ugyanis nagy lyukat üt, amit mindenképpen igyekeznek betömni valamivel. Szószerint. Sírás mindig a vége, szóval csak óvatosan. Néhány átmulatott éjszaka 1-2 kósza smár férjen bele a nagy szomorúságba, de tudni kell megállni a lejtőn.
Gyakoriság a valóságban: 96%


A szitu: Jevenyij Anyegin (amit valamér az angolok Eugene-nek fordítanak. Fúj. Judzsin. A legrondább angol név) fiatal, atomhelyes, ámde elérhetetlen csávó. Igazi önző, szívtipró, aki kikészti maga körül a csajokat, de igazából szarik a fejükre. Unja magát, na. Ámde összehaverkodik Lenszkijjel, aki jófej, lelkes, romantikus és diktál némi életet Anyeginbe olykor-olykor. Lenszkij bele van esve egy Olga nevű hülye picsába, Olga nővére Tatjana meg belezúg persze Anyeginbe.

Tatjana nagyon fasza csaj. Nem szarozik, elmondja Judzsinnak hogy mi a stájsz, aki pedig még annyira se méltatja, hogy visszadobjon egy gyors Facebook üzit Tatinak, hogy „nem cica, ma nem.” Ennek ellenére Anyegin van olyan paraszt, hogy flörtölni kezd Olgával, s mivel Lenszkij ezért kissé annyira neheztel majd rá, hogy párbajra is kihívja. Anyegin lelövi az egyetlen pajtiját, ami miatt persze mély depresszióba zuhan. Tatjana meg rendesen férjhez megy, kikupálják, toplistás nő lesz belőle. Na, persze eztán majd később már kellene Anyeginnek is Tatjana, de az már nem adja magát.
Hát ez a hajó is elment. Tatjana vágja mi a helyzet. Csak gondoljatok bele: ha mint férjes asszony összejárna régi szerelmével, mi lenne akkor? Hát ugyanaz, mint Anna Kareninával. Vonat! Nemkéne…
A tanulság: Hjaj gyerekek…ez tipikus. De annyira tipikus, hogy már szürreálisnak érzem. Kell a pasi, kell a nő, majd nem kell a nő, de mégis kell, de mégsem. Ez a fajta játék elég hosszú ideig el tud húzódni, ha nem tesz valaki elég hamar pontot a végére. Az érzelmekről beszélni kell, mindig mindenkinek. Nyílt lapokkal kell játszani, különben az egész kapcsolat/szerelem dolog szart sem ér, mostmondjuk. Mindez amúgy nem olyan nehéz dolog, mint amilyennek elsőre tűnik. Akarjátok egymást? Legyen! Nem akarjátok? Ne legyen. Kettő között nincsen semmi, csak az agyhúzás. Az nem vezet sehová.
És, hogy milyen lehet összejönni egy hatalmas hatalmas, de még annál is nagyobb régi szerelemmel, akivel anno nem jött össze?! Várjatok, azt még egyikünknekmeg kellene írnia…;)


 
 




Nyomj egy "Like"-ot, ha tetszett:

2013. április 14., vasárnap

Harmadik



A következő sorok egy levél válaszaként születtek. A levél írója nem akarta, hogy a teljes írást közzétegyem, mert szerinte mások is rájönnének kiről van szó. Próbáltam mindent úgy fogalmazni, hogy az egésznek lehessen valami univerzális értelme is. Bármi ilyen leveleket amúgy szívesen fogadok. 

Két dolog idegesít a legjobban: ha önimádó pimasz emberek osztják az észt a hosszú kapcsolat titkáról úgy, hogy közben nekik a leghosszabb irányadó kapcsolatuk maximum három hónap volt. A másik meg: ha igazán hosszú kapcsolatban élő nők/férfiak adják elő úgy magukat, mintha még mindig a szabad piacon lennének. A másik nem hülyítése vagy valami evolúciósan kódolt dolog, vagy egyszerűen tíz emberből nyolc nem elégedett a saját kapcsolati státuszával? Gyanítom az utóbbi.

Meglehetősen elbaszott egy korosztály a miénk. Az enyém. A húszas- harmincas fiatalok. Az egyik részük nagyon odavan attól, hogy mindenképpen szerezzen maga mellé valakit. Mindegy hogyan, egy éjszakára, egy napra, egy hétre, egy évre, teljesen mindegy csak ne kelljen egyedül lefeküdni az ágyba estenként. Mindegy, hogy unja egy idő után, nem akarja, elege van. Mindegy, csak azt a hatalmas hiányt, ami azzal keletkezett, hogy el kellett költözni szülőktől (mert előbb-utóbb el kell költözni) valaki más betöltse. Az ilyen nők és férfiak előbb-utóbb mégis ott támasztják a pultot lent péntek este és bárki az útjukba kerül, szinte azonnal traktálni kezdik elhalóban lévő kapcsolatuk részleteivel. Persze okosan. Benne is akarnak maradni, meg mennének is, s mindezt a következőképpen kommunikálják le:

Pasi:  "Van kapcsolatom. Igen. De szívesen benne lennék valami olyasmibe, amit jobban élvezek."
Na, ezt a nők valahogy így értelmezik: "Szegény Srác. Már nem szerelmes. Egyedül van, én vagyok az, aki megmenthetem. "
Ez az egész egy olyan egyértelmű forgatókönyvet indít be, aminek szinte minden pontja teljesen kiszámítható fordulatokat tartalmaz. Ha a srác tényleg annyira unatkozik, akkor szinte biztos, hogy fog a nője mellé keresni egy harmadik lányt, aki szinte biztos, hogy (habár tisztában lesz azzal, hogy ő a harmadik) titkon azt reméli, hogy előbb-utóbb elhagyja miatta a srác a nőjét. Persze mindig van kivétel, de megmondom frankón: nem fogja.

Nem azért, mert a lány, a harmadik nem jó nő. Nem azért, mert nem akar esetleg vele lenni. Nem azért. Hanem, mert zavaros alapokra nem lehet építkezni. Aki szerető státuszban került bele egy kapcsolatba, az abban is fog maradni. Most kérdezd meg magad ellenkező esetben: mi lesz abból a király játékból, amivel addig csak néha-néha játszottál, ha végleg a tiéd lesz? Hát pontosan ugyanolyan játék lesz belőle, amiből már van tíz is a polcodon.

Ez a női részről is ugyanígy történik. Ha csaj létedre, több vasat is tartasz a tűzbe, hát tedd azt nyugodtan. Ha erre vágysz. De csak ha tényleg erre vágysz. A harmadik srác, ha elég biztos önmagában, erre a helyzetre fog berendezkedni. Totál kényelmes lesz így neki. Te meg majd viheted ezt az egészet a hátadon, ha jó logisztikus vagy, persze megoldod. Viszont ha borul az egész rendszer, akkor egy dolgot tehetsz: hagyd a picsába mindkettőjüket. Semmi nyafogás. Semmi rinyálás. Ha lebuktál, hát lebuktál.

2013. március 31., vasárnap

Egyedüllét vs. Magány







Már régen írtam valami normálisat,  de most ez valahogy kikívánkozik belőlem. Egyrészt azért, mert olvastam valami jót, másrészt azért,mert ez a téma szinten állandóan a porondon van. Szóval némi reflexió következik.

Csernus dokinak valamelyik könyvében (vagy A férfiban, vagy A nőben) volt egy nagyon igaz mondata, ami szinte kitörölhetetlenül megragadt az agyamban. Valahogy ez a gondolat úgy hangzott, hogy : aki magányos, annak a lelkében harcok dúlnak. Aki egyedül van, az pedig nem harcol. Csernusról lehet jót s rosszat is gondolni, de azért többnyire nagyon igaza van. 


Ha jövök megyek a hétköznapokban nagyon sokféle emberrel találkozom, és ha úgy alakul, sok mindenkivel el is beszélgetek. A magányos nők teljesen külön kategóriába tartoznak. A magányos nők alig várják, hogy arról beszéljenek, hogy tulajdonképpen mennyire magányosak ők. Vagy azért ,mert nincs már pasijuk, vagy van pasijuk, de már nem szeretik őt, vagy mert már a pasi nem az övék, de mégis nagyon akarják vissza. Mindeközben pedig legtöbbjük azzal érvel, hogy nagyon egyedül vannak, hogy egyedül nem érzik magukat teljesnek. Azt hiszem ez egy hatalmas csapda, és előbb-utóbb a nők ebbe beleesnek. Ha nem is mindig, de életük során legalább egyszer biztosan. 

A társtalanság persze egy idő után valóban egy nagyon nyomasztó dolog, ha valóban csak az nyomasztja az embert, hogy nincs társa. Persze, mondhatnánk, hogy mégis mi más nyomasztaná, ha nem ez? Pedig nem ez. Azt hiszem az ilyen emberek többsége nem amiatt érzi magát rosszul, mert nincs akihez hazamehetne egy hosszú nap után, hanem csak egyszerűen nem képesek elviselni az egyedüllétet. Nem képesek magukban lenni. 

Magunkban vagyunk. Pedig ha elgondolkodunk ennek a két szónak a jelentésén, máris annyi minden pozitív
értelmezést kaphatna. Ha magunkban vagyunk, ha egyedül vagyunk akkor az azt jelenti, hogy ott a lehetőség, hogy magunkkal foglalkozzunk. Hogy saját magunkra szánjuk egy kis időt, és magunkat fejlesszük. Átgondolhassunk dolgokat és leszűrjük a tanulságot. Na ez lenne a cél. Ezért kellene egyedül lenni. Nem magányosan.

Azt gondolom, ha az emberek képtelenek megtanulni egyedül lenni, hosszú távon nagyon magányosak lesznek. De nem csak akkor, ha nincs mellettük senki, hanem akkoris ha van. Aki nem tud egyedül lenni, az a társával is magányosnak fogja érezni magát egy bizonyos idő után. Miért? Mert egy partnernek a közelsége csak egy bizonyos ideig fogja csökkenteni azt a feszültséget, amit a magányos ember érez. Ha elmúlik az a néhány hét, vagy hónap abban a kapcsolatban az ilyen ember előbb-utóbb úgyis rosszul fogja érezni magát.

Nincs mese. Két darab lábon kell megállni. A sajátunkon. Nem elvárni, hogy a másik vigyen. A görcsösen pasit akaró nők amúgy mindig valamiért nagyon izzadtságszagúnak tűnnek. (Persze a pasik is) Nem lehetne ezt elmondani, hogy miért. De ez a félelem, ez az igyekvés másoknak is fel fog tűnni. Főként a pasiknak. Az embereknek magukat kell minden áron a legjobban megismerni, nem valaki mást. Ha tudod mit akarsz, azt a másik is látni fogja. Ez pedig már eleve megakadályozza azt, hogy olyan embert válassz, akivel nem érzed jól magad. Persze ez hosszú folyamat. De legalább azt tudd a legjobban, hogy mi az amit nem akarsz. Legalább.

2013. március 26., kedd

Golden Age




A nagy szakdolgozat írások alatt jutott idő némi fotózásra is.
Ha végre mindennek vége lesz, újra írhatok normális dolgokról is.


photo by Gelner Lorand
http://renzo.hu/
Styling by Viktoria Lenard
Make up by Linda Simko Sminkes
Hair by Szimonetta Galietta Cseh







Nyomj egy "Like"-ot, ha tetszett:

2013. március 11., hétfő

Mindennap tanulunk



Némi iróniával megrajzolhatók azok a párkapcsolati típusok, amelyik szinte kódolják a kapcsolati -gyakran alig feloldható- konfliktusokat. Az önimádó nem társat, hanem csodálót, megerősítő tükröt keres, állandó bizonytalanságban tartva a másikat. Az áldozat élvezi a mártíromságát, úgy érzi, mindig mindenről a másik tehet, a felelősség átruházása tehermentesíti. A szívtipró önbizalma fokozása végett gyűjti a skalpokat, üldözi a sikert, és kicsit lenézi azt, aki a hálójába kerül. A tanítómester katedra hiányában kedvesét igyekszik megreformálni, de rosszul viseli, ha a tanítvány túlszárnyalja őt. Az óriáscsecsemő átadja a felelősséget a másiknak, örök gyerek, támogatásra szorul, miközben nehezen viseli az általa megteremtett elnyomottságot. A fájdalomherceg (vagy hercegnő) mindig boldogtalan, mindent fárasztónak érez, tele van lelki problémákkal, világképe negatív, kedvese feladata, hogy energiát csepegtessen belé, terapeutája legyen és elszórakoztassa.

/Hajduska  Marianna - Krízislélektan/

2013. március 6., szerda

Na, de lányok...


 Tudom, most megritkultak kicsit a bejegyzések. Sajnos kissé beszippantott az Egyetem az elmúlt napokban, muszáj haladnom a szakdolgozatommal és egyéb teendőimmel és lehetőleg precízen és pontosan. A gond mindig az időbeosztásommal van, hiszen nagyon durván halogatom a kötelezően elvégzendő dolgaimat. Na, odase neki...

Valamelyik nap, nagy magányomban beültem megnézni még egyszer az Anna Kareninát eredeti szöveggel, merthát ugye Aaron Johnsont saját hangján is hallani kell. Szombat este volt, így Debrecen utcáin egy nagy halom fiatal járt-kelt kiöltözve, ahogyan az lenni szokás. Mikor az egyik kereszteződéshez értem, megállt mellett két nagyon fiatal lány. Szerintem nagyjából 8 évvel lehettek fiatalabbak nálam-ahogy ez kiderült a beszélgetésükből. Nyolc év, tejóég ,egy komplett általános iskolai idő. Teljesen más generáció. Az egyik lány még le se halkította a hangját, amikor arról sztorizott, hogy d*gták meg az egyik szórakozóhely mellékhelyiségében. 


Milyen fura, nem?  Anna Kareninát megszólták azért, mert férjes asszony létére táncolni mert egy jóképű férfival  és az öngyilkosságba hajszolták pusztán azért, mert merte a szerelmét követni és kiszállni egy rossz házasságból, amiben nem volt boldog. Ha ma élt volna mediátorok és pszichológusok, és nem utolsó sorban ügyvédek tömkelege állna mellette egy ilyen döntésben. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy a mai társadalmi morál éppen azt ítéli el, ha valaki hagyja magát szenvedni egy rossz házasságban. Azért hozzátenném, hogy én is ezen az állásponton vagyok. De valljuk be: egy nőnek sem akkor,sem pedig most nem olyan egyszerű. 

Hiába ez a borzasztó nagy szabadság, a Szex és New York meg a hasonló szingli baromságok, ezek nem segítenek túl sokat. Legalábbis érdemben semmiképpen. Ha egy olyan nő vagy, aki jóformán határozott, mer lépni, vagy le mer lépni egy rossz kapcsolatból ,csak csóválja mindenki a fejét. Ha egy másik faszi miatt lépsz le? Elástad magad. Most mondjátok, hogy nem így van?! De ha egy nőre rásütöttek már valamit egy dolgot tehet , kihúzza a hátát és méltósággal megmutatja a világnak, hogy sokkal erősebb azoktól, akik a szájukra veszik őt.

Szóval hogy is van ez az Anna Karenina óta? A megítélés hasonló, csak éppen a tartás veszett ki manapság rengeteg nőből. Csakhogy minél kevesebbszer mondanak le a nők könnyed élvezetekről, annál többször mondanak majd le a valódi szerelemről is. Mindenesetre bármit is csinálsz...csendben csináld. Hiába, mindig is nagy csodálója az epic szerelmi történeteknek. És azt hiszem minden embernek megvan a nagy epikus szerelmi története, amit megírhatna. De ha nincs...akkor valami rohadt nagy dolog maradt ki az emberi életből.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...