2017. február 19., vasárnap

Hogyan aggódjunk kevesebbet?





Valóban irigylem azokat az embereket, akik saját bevallásuk szerint, kevésbé szorongósak, aggódósak, de tegyük hozzá, hogy bizonyos mértékű aggodalom hozzátartozik az életünkhöz, sőt bizonyos helyzetekben még segíthet is a pozitív végkimenetelhez. Ámde, és ezt nemcsak magamon tapasztalom, hanem sajnos mindenkin: rohadt gyomorgörcsben élünk, nemcsak felnőttként, elkezdjük ezt már jóval fiatalabb korunkban is.

Az évek során, és persze jó sok megszerzett tapasztalat meg önismeret után, azért sikerült jó néhány dologgal leszámolnom, amitől már nem kapok idegbajt. Nem kapok, mert nem akarok idegbajt kapni. Bármilyen nehéz is, de ezt is tanulnom kellett.

Mindezt a következő kérdéseken/ felvetéseken keresztül taglalnám:

1. Mi a legrosszabb, ami megtörténhet? Mi van azután, ha bekövetkezik az esemény, amitől nagyon félek? 

Persze, állítják sokan, hogy a legrosszabb dologra soha nem szabad gondolni, vizionáljuk magunk elé a legjobb végkimeneteleket: igenis, jó tételt fogok húzni a vizsgán, igenis, elismerik a munkámat, igenis, meg fogok tudni élni a fizetésemből,igenis hiszek benne, hogy a jó lehetőségek megtalálnak engem. 

Na, de mi van akkor ha valami nem úgy alakul, ahogyan szeretném? Félelmetesen kevesen latolgatják reálisan,logikusan a legrosszabb végkimenetelt az egészen egyszerűbb problémák esetében (is, a hisztérikus kétségbeesés produkálása nem megoldás). A gondolkodás -és ez egy nagy hiba- ott megáll, hogy bumm bekövetkezik a legrosszabb verzió, és ez már eleve a bénult tehetetlenség érzését engedi útra. 

Pedig a világunkban a legfontosabb szabály, hogy az élet soha nem áll meg, ezt pedig azt jelenti, hogy mindig van egy második esély, és ha visszakapcsolunk a pozitív gondolkodáshoz, akkor ez meg is fog valósulni. Persze nem hátra tett kézzel kell várni, hogy az ember sorsa jobbra forduljon, azért mindent meg kell tenni, de mi van akkor ha elsőre nem sikerül? Semmi. A pozitív gondolatok ne ragadjanak le a szorongtató eseménynél, nyugodtan gondold tovább, hogy milyen szép dolgok várnak még rád utána. 

Én ha szorongok valamitől mindig végiggondolom ezt a kérdéskört, és bármennyire is félhetnék a rám váró kihívástól, ez megnyugtat. 

Például: vár rád egy nagy megmérettetés, ami Damoklész kardjaként lebeg a fejed felett. Nyugodtan tedd fel magadnak a kérdést és képzeld el. Mi vár rád utána? Az élet nem áll meg, tehát ha sikered lesz, ha nem, még mindig megjutalmazhatod magad azzal idővel, és pihenéssel, amivel újult erővel nekivetheted magad a feladatnak. Mindez olyan kitartást eredményez, ami segít átlendülni a nehezebb időszakokon is. 

2. Emlékezz arra, hogy mi az ami NEM definiálhat téged, és mi az, ami IGEN

Mindannyian elkövetjük néha azokat a hibákat, hogy olyan dolgok mentén kezdjük el a személyiségünket és önmagunkat meghatározni, ami nem feltétlenül jelenti a helyes utat. Egy munkájában sikeres ember, érezheti magát valójában sikeresnek, de akkor miért nem érzi magát boldognak? Bizonyos címkék annyira beleívódnak a személyiségünkbe, hogy nagyon nehéz azoktól függetleníteni önmagunk, valódi mély énjét, és habár -kognitíve- gondolhatjuk, hogy mindenünk megvan, mégsem garantálja semmi a teljesség érzését.

Ismételd csak el ezeket a mondatokat:

- Én nem az önéletrajzom vagyok.
- Én nem a Facebook posztom alatt szereplő lájkok száma vagyok.
- Én nem a cégem vagyok.
- Én nem a pozíció vagyok, amit betöltök.
- Én nem az Instagram oldalamat követők száma vagyok. 
- Én nem egy drága táska/ebéd/szőnyeg/cipő/nyaralás/autó vagyok.
- Én nem a helyes  barátommal közzétett fotó vagyok. 

Mi vagyok akkor? Na, azoknak lesz értelme igazán. 

Viszonylag könnyű ezek mentén definiálni magunkat, még akkor is, ha triviálisan hangzik, de igenis a magasan önmonitorozó emberek (akiknek  baromira fontos, hogy mások hogyan látják őket - bocsi a szakzsargonért) gyakran esnek bele ebbe a hibába.Ebből pedig az következik, hogyha valami sikertelenség éri őket, például nem kapnak meg egy előléptetést vagy fizetésemelést, akkor azt érzik, hogy az egész személyiségükön esett csorba (mivelhogy a munkájuk tévesen gondolva ők magukat), holott erről szó sincs. 

Mélyebbre is mehetünk a kérdést illetően, számtalan gondolatot tudnék még a témáról megfogalmazni, de ez majd egy másik írás lesz. 

3. Ne hagyd, hogy másik lehúzzanak, vagy elvegyék a kedvedet bármitől

15 évesen határoztam el, hogy pszichológiát fogok tanulni és elvégzem az egyetemet.A tanárom csak legyintett, kicsit lesajnálóan nézett azt mondva: hát oda aztán igazán nehéz bekerülni. Megcsináltam. Később tudatosan határoztam el, hogy egy jobb életkörülményt akarok magamnak biztosítani, és egy olyan munkát, amiben jól érzem magam. Ekkor kábé 20.000 Ft volt a teljes vagyonom, és egy hónapom volt rá hogy új lakást és munkát találjak. Megcsináltam.

Hidd el, nagyon sokan vannak körülötted, akik a maguk kicsinyes és szarrágó módján jobban fogják magukat érezni attól, hogyha neked valami nem jön össze és ha elég ügyesen csinálják és elég sok bennük az ártó szándék, akkor még lehet el is érik azt, hogy elbizonytalanodj. Nagyon nehéz kizárni ezeket a rosszindulatú embereket, de az idő elteltével elég gyorsan észre tudod venni, hogy ki az, aki nem a haladásodat szolgálja.

Például gondold ezt át: Igen hallom ezt a másik ember, látom magam előtt, de én akkor is véghez fogom vinni, amit kigondoltam. 
Nem kell tettetned, hogy ezek az emberek nem léteznek körülötted, de el kell döntened, hogy követed a terveidet.

4. Elfogadom a kritikát - csak nem mindegy kitől

Bolond az, aki soha nem fogad el mástól semmit, feltéve persze ha jóindulattal tanácsol valamit. Próbáljuk meg leküzdeni a paranoiát - nem mindenki akar azért ártani, mert nem ért velünk együtt, igenis lenni kell mindenki életében olyan referencia személyeknek, akiktől néha elfogadja, ha azt mondják: ne haragudj, kedvellek, fontos vagy nekem, de ezt nagyon rosszul gondolod most. 

Fontos ha tudod: kritikát csak akkor kaphat az ember, ha valamit letesz az asztalra, ha próbálkozik, ha csinálja. A munkáját minősíteni olyannak nem lehet, aki a farvízen próbál meg elevickélni csöndesen meghúzódva. Ami pedig még fontosabb: ha felelősséget vállalsz mindazért, amit csinálsz, még akkor is jól jöhetsz ki belőle, ha valami balul sül el, mert mindenki látni fogja rajtad, hogy kemény fából faragtak, hogy egyenes és őszinte ember vagy. Ezért pedig -tegyél bármit - érdemes vagy mások megbecsülésére.

Írd meg nekem  a bohemiancompany@gmail.com címre, hogy miről olvasnál legszívesebben!


2017. február 3., péntek

Hiúság, avagy miért is kínoz annyira szeretetéhség?



Be kell látni: a mai világban mindenkinek ott lakozik a jellemtárában a hiúság - jobban, mint bármikor korábban, s ezzel együtt a szeretetéhség is,  a hiúság, hacsak nyomokban is, minden emberben felismerhető. A mai világban, ha nincs meg az önérvényesítő törekvés, olybá tűnhet az ember, mint aki nem is ebben a társadalomban akar boldogulni. Mégis, akinek egy kicsit érettebb az önreflexiója, rájön arra, hogy kurválkodni a figyelemért, egy like-ért, megosztani Facebookon egy posztot, hogy lássák a világon vagy még, kitenni a magánéletünk minden pillanatát, beleértve a párkapcsolati életünket is (mely még szomorúbb, hiszen valaki mást is belekeverünk egy olcsó játékba) mégiscsak nagy arculcsapása önmagunknak. 

Miért? 

A túlzott érvényesülni akarás olyan súlyként nehezedek a lélekre, hogy az ember szinte teljesen elveszti a kapcsolatot azzal, hogy mi is fontos igazán az életében, mert az egész élete,minden megnyilvánulása csak azért történik, hogy mások észrevegyék,  és igazolják, hogy amit csinál az jó, s ezzel elhiszi, hogy ő maga is jó, és ha egyszer beleakad olyanba, aki nem tartja elé a tükröt, akkor más nem is lehet csak az, aki akadályozza őt. 

Éppen ezért az állandóan megerősítést váró, hiú emberrel együtt lenni egy idő után nagyon fárasztó, s többnyire megfigyelhető, hogy leginkább olyan emberek veszik körbe, akik némán tudnak a hallgatósága lenni, anélkül, hogy egyszer is csendre intenék.

1. Többnyire ezek az emberek szinte mindig magukhoz ragadják a szót nagy társaságokban, és a társaságot is képesek aszerint megítélni, hogy milyen hallgatóság voltak. Sajnos, a figyeleméhség az, amivel ezeket az embereket nagyon könnyen meg lehet vezetni. Néhány kedves szó, pár bók és máris barátjának fog tartani.

2. Könnyen felismerhetőek ezek az emberek arról, hogy gyakran kéretik magukat, ha társaságba kell menniük, vagy csak bizonyos feltételekkel hajlandóak elmenni valahová, nem ülnek asztalhoz bizonyos emberekkel, emelve ezzel saját exkluzivitásukat, mely persze többnyire csak az ő illúziójuk.  

3. Szinte mindig megfigyelhető ezért az igazán alacsony önértékelés, amit igyekeznek grandiózus tervekkel ellensúlyozni, éppen ezért szinte szembetűnő, mintha ezek az emberek mindenhez hozzáértőnek éreznék magukat, s ezt többnyire ki is emelik, lehetőleg nagy társaság előtt, ami a kevésbé erős önértékelésű emberekben lépten-nyomon kisebbrendűségi érzéseket kelt, ami pedig csak a hiú embert táplálja. 


Tekintettel arra, hogy mindenkiben megtalálható a hiúság, amit a mai világ már gyerekkortól plántál az emberekbe, mert hiszen már óvódáskorban is azt a gyereket éri a kitüntetett szerep, aki a legügyesebben vonja magára a nevelők figyelmét, mondván, hogy milyen "talpraesett" az a kislány vagy kisfiú, s erre a későbbiekben még inkább csak rátanul az ember. Ha kedvelnek, szerethető vagyok, ha szerethető vagyok, jó ember vagyok, s ha jó ember vagyok, akkor megérdemlem, hogy mindenki kedveljen - hangzik valahogy így a helytelen gondolatmenet, mely igazából csak azért annyira helytelen, mert egy dolog marad csak ki az egyenletből: a többi ember valódi megismerése. 


Nem cél kiölni magunkból az önérvényesítési törekvéseket, de be kell azt látnia mindenkinek, hogy a túlzottan szeretetéhes, hiú ember végül ellenszenv tárgyává válik és előbb-utóbb támadások fogják érni, mivel kitűnik, hogy mindenkit csak aszerint mér, hogy mennyi szeretetet, elismerést vagy figyelmet ad neki. Holott a boldogság igazi forrása az, amikor rájövünk arra, hogy nekünk senki nem tartozik elismeréssel vagy figyelemmel, mert azt az ember csak önzetlen kölcsönösséggel érheti el, s nem pedig feneketlen becsvággyal és öntömjénezéssel. 


Alfred Adler, Emberismeret című könyve nyomán. 



Tetszett / Megosztom!

2017. január 28., szombat

Párban könnyebb?




Nem, nem, ez a bejegyzés nem arról fog szólni, hogy hogyan legyünk szinglik, és az mennyivel egyszerűbb,meg szabadabb. Ez a bejegyzés arról fog szólni, hogy párkapcsolatban élni nagyobb felelősség, és igen, vannak olyan helyzetek, amikor sokkal nehezebb. Még akkor is, ha a női magazinok nem ezt mondják.

Megrögzött egyedülálló voltam, most mit tagadjam, a szerelembe voltam szerelmes korábban, s ha ez éppen társult egy szép archoz, egy érdekes természethez, jó humorérzékhez, vagy kimagasló észhez, akkor a tulajdonosába is szerelmes voltam. Ez hosszú évekig ment így, és nagyon szépeket tudtam írni róla, és valamelyest - még ha keseregtem is olykor miatta - de élveztem ezt az életet. 

Életemben ez a 3 év arról szólt, hogy egyedül erősítsem magam olyanná, aki az élet minden kihívására készen áll, és történjék bármi, megoldja a problémákat. Fura módon, de néha még azt is éreztem, hogy az a bizonyos másik csak kolonc lenne a nyakamban, és soha nem hittem, hogy valaki képes lenne mellettem állni, ha beütne valami nagy baj, ha pedig beütne, akkor meg minek kell még a nyakamba valaki. 

Ráadásul a többnyire mellettem lévő barátaim, akik többnyire párkapcsolatban éltek, szinte mindig azt láttam rajtuk, hogy baromira vesződnek azzal az éppen aktuális valakivel, aki életük szerelme, majd jött egy másik nekik, akivel tovább vesződtek, és aki szintén életük nagy szerelme volt. És persze voltam én, meg a többi megrögzött szingli, akik meg önmagukkal vesződtek, és a viccesebbnél viccesebb helyzetekkel, amit a véget-nem-érő randik, fura pasik, fura szokásaikkal hoztak az életünkbe.

És mégis mit hoz az élet,
másféle éve párkapcsolatban élek.

Ilyenkor jutnak ám csak eszembe anno a féltékeny haverok, elhanyagolt barátok, és egyéb megrögzött szinglik, akik mindig kárálták: nézd meg magad, hát mi lett így belőled, csak egy otthonülő barátnő, társasági élet nélkül, aki Ikea bútorokat vásárol.  Tulajdonképpen igazuk volt, és emlékszem magamra is, aki anno megrögzött szingliként hallgatta és osztotta a párkapcsolatban élőknek a tanácsokat, hogy az aktuális nagy Ő miért olyan nagy barom már megint. Pedig ugyan, párkapcsolatban élni művészet, és van legalább olyan mozgalmas, mint minden héten mást mesélni a Tinder randikról, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy párban lenni egyszerű, legalábbis a teljesen szerelemtől megborult első 3 hónap után.

Miért?


1. Mert rájössz, hogy a választott másik közelről sem tökéletes, ugyanolyan hülye szokásai vannak,
mint neked. Teljesen autonóm emberi lény, akivel együtt osztod meg a mindennapjaidat, s akiben a saját választásoddal minden egyes alkalommal szembesülsz. Ezért állta meg nálam az a feltételezésem, hogy akivel már az első pár hónapban billeg a léc, arra nem lehet építeni. Ami az első hetekben idegesített, az később is idegesíteni fog, egészen addig míg hülyét nem kapsz tőle.

2. A hülye szokások, azért hülye szokások, mert önmagadhoz és választottad személyiségébe alapjaiban rögzültek, tehát ha hajlamos arra, hogy például órákig ne vegye fel a k*rva telefonját, akkor csak hosszas habituáció után érheted el rajta a változást, ha eléred egyáltalán. Szóval arra vagy predesztinálva, hogy elfogadd a másikat a hülyeségeivel együtt, mert azok mindenkinek vannak. Főleg, ha kis dolgokról beszélünk. Ez alól persze -meglátásom szerint- kivételt képeznek azok a súlyos problémák, amik alapjaiban rombolnak téged, vagy az énképedet. Egy mérgező kapcsolatban, onnan lehet tudni, hogy abban vagy, hogy nem a wc ülőke lehajtása, meg egyéb hasonlóságok fogják alkotni a veszekedések magját, hanem mondjuk a "minek szívsz füvet, jársz el más nőkhöz és vagy egy agresszív állat" című történetek, amiket egyik értelmes nőnek sem szabad és kell elviselnie. 

3. Az embernek szüksége van egyedüllétre, de annyira, amitől még nem kap szeparációs szorongást. Ismerek olyanokat, akiknek ezt nagyon nehéz megélni, én viszont pont az ellenkezője vagyok. Le a kalappal azokkal a több éve együtt élő párokkal, akik a közös együttélést mondjuk egy albérlet egyik szobájában kezdték, majd haladtak egy 1 szobás lyuk felé, ahol -hála a mai albérletáraknak- mondjuk évekig élnek. Na, nekem ez nem megy. Se én,sem a barátom nem képes rá, hogy tengernyi lom között egymás nyakán éljünk, egymás agyára menve. Szóval igen, mi 1,5 év után is még külön élünk, bár szinte mindig együtt vagyunk DE -ha betelne a pohár, nem vele, hanem mondjuk a világgal, akkor tudunk egyedül is lenni addig, amíg el nem vonulnak a viharfelhők. 

4. ...és a már egyedüllét, akkor igen, néha hiányzik az egyedül alvás is, amikor keresztbe feküdve a
2 méteres ágyon, magam alá gyűrhetem az összes matériát és hajcsavaróval a fejemen bömböltethetem az autentikus indiai relax zenét. És igen, utalva a 3. pontra, örülök, hogy néha ezt gond nélkül megtehetem. 

5. Párkapcsolatban, és egy jól megtermett, szépen táplált férfiember mellett, valahogy elkezd folyton tele lenni a hűtő. Míg egyedül voltam nagyjából mindig volt benne egy fonnyatag paprika és nagyjából ennyi. Ez azt is jelentette, hogy elég ritkán ettem, mert vagy nem vásároltam be, egy ideig nem működött a hűtő a régi helyen ahol élet, nem volt pénzem meg ilyenek, ezen három dolognak a kombinációja adta, hogy nem volt nassolás, sem esténként ágyban zabálás. Na, ez mostanában megváltozott, a hűtő mindig tele a Kedves aktuális kedvenceivel, és ami nagyon durva, hogy ő amíg megeszik esténként mindent, amit talál benne, addig te elkezded észrevenni magadon, hogy belecsipegetsz a kajába, és úgy ugrik fel az emberre 3-4 kiló, mint a gondolat. Láttam én már párkapcsolatban  durván "megasszonyosodott" nőket, hát szerintem ez mindenképpen kerülendő.

6. Egy idő után előjönnek az idegesítő rokonok, meg ismerősök, meg ki tudja még kik, akik folyamatosan érdeklődnek, hogy mikor lesz esküvő, eljegyzés, gyerek, mikor költöztök össze stb. Néha komolyan azt érzem, hogy néhányan azt hiszik, hogy a párkapcsolatok ilyen beprogramozott tervek szerint működnek, amik előírnak mindenféle kötelező dolgokat. Pedig rohadtul nem! Sőt, jobban teszi az ember, ha maga sem támaszt saját párkapcsolatába penzum szerű terveket, amik ólomsúlyú nyomásként helyeződnek az embernek magára és a párjára is. Mindent a maga idejében, amikor a lehetőségek is adják, végül is azért élünk párban, hogy hosszú távra tervezhessünk.




Zárszó


Nem közhelyes, és nem lehet elégszer elmondani, hogy az ember, azért mert rátalált a szerelem és van egy jól működő párkapcsolata, ahol valaki más életed része lett, de ne feledjük el, hogy ettől még nekünk van egy saját életünk, saját autonómiánk, személyiségünk, aminek a fejlesztése csakis a mi saját feladatunk. Igenis, az ember ne tegye minden szabad percét attól függővé, hogy a másiknak mi, mikor jó, mihez van kedve. Sose felejtsük el, hogy azért szerettünk bele valakibe, és azért szerettek belénk is, mert olyanok vagyunk, amilyenné a hosszú évek tettek minket, fejlődni párban kell és lehet, de saját magunkról sose feledkezzünk meg. 




Olvasnál szívesen valamiről, esetleg van olyan problémád, gondolatod, amit szívesen megosztanál? Írj bátran a bohemiancompany@gmail.com  címre!


Tetszett / Megosztom!

2016. december 23., péntek


Szimi és én -werk fotó


Nagyon régen írtam már az oldalra, mondhatni hanyagoltam a nagyobb horderejű bejegyzéseket. Kevésbé szívesen osztok meg magamról ilyen fórumokon képeket (ez alól az Instagramom az egyetlen kivétel), a saját Facebookom is manapság mentes többnyire ezektől. A blogra is nagyon régen került ki kép magamról, ami fura,mert ez a blog korábban teljesen másnak indult - jóval több fotóval és egyéb megjelenésekkel. 

Valahogy - úgy nagyjából másfél évvel ezelőtt elkezdtem furcsának érezni az, hogy így kitegyem az életem, az arcomat a gondolataimmal a nagyközönség elé. Ennek főleg az volt az oka, hogy nagyon megváltozott körülöttem a környezet. Nem voltam benne biztos, hogy amikor felváltották az egyetemi barátokat a munkatársak, akkor jó döntés lett volna a blogos énemet felfedni. Szerencsére most olyanok vannak körülöttem, akik előtt ezt is fel tudom vállalni. 

Másfél év után (mióta végleg magam mögött hagytam az egyetemet) talán mostanra váltam magammal teljesen újra önazonossá, ami eleinte a korábbi munkahelyi környezet miatt nem mindig ment. Nagyon kemény évet tudok magam mögött, erről talán később írok is.

Arie ruha


Idén októberben volt szerencsém Lénárd Victoriával újra együtt fotózni, 3 évvel a Golden Age munka után. Vikivel azóta zseniális dolgok történtek; amellett, hogy két kisfiú édesanyja lett, egy csodálatos, saját tervezésű alkalmi és esküvői egyéni brandet is létrehozott. Illetve Cseh Szimonetta Galiettával, aki szerintem az egyik legtehetségesebb fodrász, akivel valaha találkoztam, és aki olyan remekműveket tud az ember fejére varázsolni, ami valóban utánozhatatlan. A  fotókat Bertók Mátének köszönhettük. Keressétek őket bátran egyéni/ egyedi ötletek megvalósításához!




Az utóbbi időben egyébként az is gyökeresen megváltozott, hogy mit gondolok a külsőmről, a súlyomról, az alakomról. Régebben iszonyat nehezen fogadtam el magam, és azt hiszem, hogy erre soha nem leszek 100%-ban képes, de legalább addig eljutottam, hogy nem akarok 49 kiló lenni és napi 3 almán élni . Ez hangozzék bármilyen bután is, voltak ilyen időszakaim. A heti jógával legalább vittem valamilyen rendszerességet az életembe újra, amire 1 évig a hektikus munkahelyi környezet miatt kevésbé volt lehetőségem. A rendszer pedig nekem nagyon fontos, és ezzel is meg tudom erősíteni azt, hogyha az ember egy mérgező, szar környezetben él, akkor kis idő után ez a külsején is látszódni fog.

Rózsás alkalmi ruha - személyes kedvencem
Sophie ruha - másik személyes kedvencem, nagyon megtisztelő, hogy rólam nevezte el Viki
Klasszikus csipkeruha - bármennyire is megfogadtam, hogy soha nem akarok majd abroncsos ruhát jövőbeli esküvőmre, ezt felpróbáltam, és már biztos vagyok benne, hogy ilyen ruhára fogok vágyni. 



Azelőtt soha nem gondoltam volna egy ilyen merész darabra úgy fogok tekinteni, mint az egyik nagy kedvencemre. Az úriember mellettem Magda Máté. 

Ezt a visszatérő bejegyzést némileg karácsonyi bejegyzésnek is szántam, szóval ezúton kívánok a Bohemian Company Blog minden régi és új olvasójának:




2014. augusztus 28., csütörtök

Évértékelés: csak a gyenge ember sajnálkozik

Egy évvel ezelőtt ezen a napon költöztem a fővárosba. Nagy dolog volt, pedig akkor már öt éve nem éltem a szüleimmel. Én tudtam: innentől más lesz. Nincs hetente hazaszaladgálás, nincs karnyújtásnyira a biztonságos, a megszokott. Minden, amit és akiket szerettem ott kellett hagynom. Meg kellett hoznom ezt a döntést, mert tudtam, hogy váltanom kell. Kezdtem kinőni az akkori életemet: ugyanazokat a köröket futottam, ugyanazokkal az emberekkel, ugyanarra a helyekre jártunk és én pedig azt éreztem, hogy megfulladok, hogy mennem kell. 

Mikor júliusban felvettek a jelenlegi egyetememre (melynek egyébként nagyon csekély esélyt jósoltam), úgy éreztem Isten megint egyengeti az utamat. Régóta érzem, hogy vigyáz rám a saját Sorsom, hogy elém tárja a lehetőséget, melyek közül én döntöttem mindig, hogy élek-e velük, vagy sem. És én éltem, én mindig éltem velük. De sem Debrecenben (ahol azelőtt 5 évig éltem), sem pedig Nyíregyházán (ahol felnőttem) nem volt már egyetlen ajtó sem, ahova nem kopogtattam be, nem volt már egyetlen utca sem, amin nem mentem végig. Minden ismerős volt, és én vágytam az újra.

Egy évvel ezelőtt, amikor Budapestre érkeztem minden idegen volt. Minden: az emberek, a rohanás, nem tudtam, hogy melyik út merre vezet. De mikor másnap éjszaka valahogyan elkeveredtem a Duna-partra és láttam magam előtt a kivilágított, soha nem alvó várost, azt mondtam: figyeld meg, meghódítalak. 

Féltem, mert nagyon sok ismerősömet szippantotta már be a nagyváros. Egy vidéki embernek a város magánya ezerszer nyomasztóbb, mint bárhol máshol. Az idegen kétszer annyira idegen, egyedül lenni kétszer annyira kemény. De én elindultam, nem tudtam, melyik út merre vezet, de gondoltam: próba szerencse.


"Találd meg, amit keresel"

 

Debrecenben az utolsó barátokkal töltött estén azt mondták nekem: "Zsófi, kívánom, hogy megtaláld, amit keresel." Ez a mondat azóta is a fülemben cseng. Vajon mit keresek én egyfolytában? Munkát? Sikert? Barátokat?  Szerelmet? Nem tudtam pontosan.

Az első időszak nagyon kemény volt. Egy huzamban 2 hónapig voltam távol a szüleimtől, ez a legtöbb idő volt eddigi életem során. S habár a szüleim utolsó csepp erejükig is támogattak, és támogatnak a mai napig, de tudtam, hogy ahhoz az életszínvonalhoz, amit eddigi életem során megszokta, már nekem is tennem kell.. Itt volt az ideje, hogy leváljak kicsit a szüleimről. 

Budapesten kezdtem el dolgozni. A lehetőségek itt megszámlálhatatlanok. Tényleg. És ezt csak az látja, aki vidéken élt, vagy nőtt fel, mert higgyétek el nekem, hogy kelet felé sokkal nehezebb az élet. Az iskola mellett végezhető munkák ott siralmasak, rabszolga jellegűek. Csak az jut jobb lehetőségekhez, akinek jó a kapcsolatrendszere, vagy szerencséje van. Budapesten merőben más volt a helyzet. Ha egyik hely nem tetszett, mehettem máshová és hatalmas sikerélmény volt, hogy sehonnan nem küldtek el, mindenhonnan visszahívtak. Megtanultam menedzselni magam és beosztani a pénzemet. Megtanultam, hogy sajnos lehetetlenség olyan formában "a mának élnem" ,mint ahogyan régen tettem. Mostanra abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az anyagi támogatás terhét -legalább egy kis részben- levettem a szüleim válláról, s a munkám miatt is ki kellett mozdulnom a komfortzónámból: én tényleg bejártam Budapestet, annak külső részeitől kezdve, egészen a belvárosig. Már tudom, hová vezetnek az utak. 



Sajnos azonban, amit az élet egyik oldalról ad, a másikról elveszi...

 

Nyugalomban élni azonban az a luxus, amit csak nagyon kevesen engedhetnek meg maguknak. Hálát kellett adnom mindenért, ami legalább a helyére került az életemben, mert tudtam, ha folyamatosan elégedetlen vagyok, akkor sokkal boldogtalanabb és magányos leszek. Hálát adtam, hogy egy nagyon jó közegbe kerültem az új iskolámban: segítőkész, okos és figyelmes emberek vettek körül nap,mint nap, akiket nagyon megszerettem. Már nem kellett 200 Ftos pizzán sem tengődnöm , de végtelenül magányos voltam.

Minden erőmet a túlélésre összepontosítottam, s közben kezdtem érezni, hogy a szívem elkezd jegesedni. Akkor már több,mint egy éve voltam egyedül. Sajnos időközben pedig apukám is nagyon beteg lett.
Patthelyzet volt. Folyamatosan elkezdtem aggódni az otthoni dolgok miatt, de tudtam, hogy nem tudok csak úgy hazarohangálni, mert 200 km-re vagyok a szüleimtől, mert dolgoznom kell, mert iskolába kell járnom,mert...Elkezdtem vágyni arra, hogy megosszam valakivel az életemet. Valakivel, aki arra érdemes, ugyanakkor tudtam, hogy nekem ez nem fog egykönnyen menni, mert én ekkora már nagyon bezárkóztam.


Kicsit úgy tekintek magamra,mint egy bohócra 

És ezt a bezárkózást ne úgy értsétek, hogy nem tudok ismerkedni, hogy nem vagyok nyitott ember, hogy nem szeretek a társaság középpontjában lenni. Ez teljesen más. Néha úgy tekintek magamra, mint egy szomorú bohócra: mosolyog körülettem mindenki, én is mosolygok rájuk, szeretem a társaságot és a társaság is szeret engem. Szeretek parádézni. De amint kattan a zár utánam, szépen leveszem magamról a cipőmet, a ruhámat, felveszem itthon a kis köntösömet, lemosom a sminkemet, egy merőben más lány néz vissza rám a tükörből, aki nem parádézik, hanem aggódik a szülei miatt, az anyagiak miatt, a jövője miatt, s közben nagyon vágyik arra, hogy szeressék...és hogy ő is szerethessen valakit.

Én tisztában vagyok azzal, hogy egy bohóckodó, vidám lányt könnyű szeretni. A másodikat kevésbé. Azért nem akartam komoly kapcsolatot, mert tudtam, hogy ezt a sötétebbik oldalamat nem tudom egykönnyen magam mögött hagyni. Tudtam, hogy csak olyan emberrel tudnék együtt lenni, aki mindkettőt képes szeretni, és elég felnőtt ahhoz, hogy amikor lekerül a bohócruha rólam, és esetleg kezdenék összeborulni, mint egy kártyavár, akkor elég erős a keze és a háta ahhoz, hogy megtart engem. Akinek lehetek csak "simánzsófi", aki előtt sírhatok, és aki azt mondja, hogy "rám mindig számíthatsz"  Ez lett volna ideális.

A keménység ára viszont az, hogy mások is el fogják várni tőled mindig ezt. 
Megkérdezte tőlem múltkor a nagynéném:  

"Zsófi, te szerinted a gyenge férfiakat vonzod, vagy az erőseket taszítod?"

 

Esküszöm kurva jó kérdés. A gyenge és az erős oldalam bennem állandóan harcban áll, és többnyire azt veszem észre, hogy a férfiak az erősebbiket szeretik, és ha hirtelen nem kapják meg azt, amit elvártak, akkor nem tudnak hova tenni. Akkor jön a "de hisztis vagy", "de önző vagy" és a hasonló beszéd. 

A barátnőim meg vannak arról győződve, hogy talpraesett, határozott férfira van szükségem, aki mindkét részem szereti és kezelni tudja. Az én tapasztalatom viszont az, hogy az erős férfiak viszont a gyenge nőket keresik. Ritka az a pasi, aki azt mondja, hogy "látom, ahogyan küzdesz és tisztellek érte, tisztelem, ahogyan az életedet a hátadon viszed, de ha velem vagy, akkor biztonságban vagy, mert törődöm veled."

Erre még mindig nem találtam rá sajnos. Szerelem ide vagy oda, egy felnőtt kapcsolathoz már nekem több kell. Nem vagyok már gimnazista, sőt rájöttem: már idealista sem vagyok túlzottan, ami a szerelmet illeti. Sajnálom, hogy megint csalódnom kellett, mert az amúgy is összeszorult szívemre kötöttek még egy hurkot. De ez is egy lecke volt, hogy mi az, amire nincsen többet az életben szükségem.

Egy új év

 

Egy új kezdet jön. Az utolsó évem a suliban. Egy évem van hátra az okleves pszichológus titulus megszerzéséhez. Egy dolgot nagyon keményen megtanultam az elmúlt egy évben:

Az ember sose sajnálkozzon se a párkapcsolatában, se az élet más területein olyan dolgok miatt, amit nem bírt megtenni. Az ember tanuljon meg küzdeni.

2014. július 14., hétfő

Amiért imádjuk az esendő embereket

Régen tudjuk: van jó zsaru, van rossz zsaru. Arra nevelnek minket, hogy mindig tudjuk mi az ideális, mi a helyes, mi a társadalmilag elfogadott. Volt egy korosztály (amibe még én is beletartozom), ahonnan még könnyű volt kilógni, és ha kilógtál, akkor könnyen felnőhettél úgy, hogy deviáns vagy, csodabogár, koránérő stb. Ma pont az ellentétét látom a fiatalakon: csökkennek az elvárások, nagyobb a szabadság, több a lehetőség az önbemutatásra. Manapság már nem olyan egyszerű különlegesnek lenni, mint régebben volt.

Nemideális ideák 
Mindez azért nagyon furcsa, hogy habár akkor mostanában mindenkinek meg lenne a lehetősége arra, hogy szarjon más emberek véleményére és kialakítsa saját szabályrendszerét, mégis azt látom, hogy baromira rá vagyunk feszülve arra, hogy mások (egy bizonyos közösség, aminek tagjai vagyunk), mit gondolnak rólunk: hogy nézünk ki, mit veszünk fel, mit gondolkodunk. Szerintem ez egy nagyon rossz irány. Úgy kellene élni, hogy más emberekkel fogadtatod el a saját imázsodat (énedet, személyiségedet, magadat, vagy nevezd ahogy akarod), sőt természetesnek kellene lennie, hogy azt a kialakult képet magadról, amit szeretsz, nem hagyod, hogy bárki valamilyen önző módon sértse. Ehelyett legtöbbször azt látom, hogy oly sokan igyekeznek megfelelni irreális elvárásoknak, holott egy mások elvárására támasztott énkép nem fog megvédeni az élet viharaitól. (Igen, a mások elvárásaiba beletartoznak a szülői elvárások is, melyek habár mindig építőjellegűek, de előbb-utóbb el kell szakadni tőlük, mert senki apja-anyja nem fogja megvívni a gyermeke saját harcait)

Tény, hogy az embereket vonzzák az ideális dolgok. A szép dolgok. Az olyasmik, amik megcsillogtatják a tökéletesség látszatát, akár egy pillanatra is. Ezért szeretjük a  színes, fényes papírra nyomtatott magazinokat, lessük a weheartit-ot, sétálgatunk az Ikeában, outfitet szerkesztgetünk a polyvoreon, nézzük a divatbloggerek hófehérre polírozott fogát, csodás póthajzuhatagokat, meg a sok össze nem érő combot. Rabjai leszünk az eye candy látványnak, miközben tudjuk, hogy mindaz, amit látunk hamis. Ha kicsit nyersebben akarok fogalmazni: mindez olyan, mint a pornó. A látvány függői lettünk néhány év alatt.  Egyáltalán nem meglepő, hogy eljött az ideje azoknak, akik mindezzel szemben határozzák meg önmagukat.
 Antihősnek lenni
Eljött annak az ideje, hogy egy olyan sorozat érjen a csúcsokba, mint a Girls, ahol habár a szereplők értelmiségiek, de nehezen boldogulnak, sőt ellene mennek minden szabványos szerepnek, amit a nők felé támasztanak. Itt az ideje egy Jennifer Lawrencenek, akit egyszerűen imád a világ, mert nem bír felmenni egy lépcsőn, mert 40-es a konfekciómérete. Meg imádjuk Hank Moodyt is, aki végigpiálja és dugja az egész életét. Elsöprő ereje volt a Skinsnek, a Misfitsnek és egyéb sorozatoknak.

Fura,  ahogyan ezek az erők dolgoznak a világban, s közben mennyire hatnak ránk. Egyszerűen kellenek nekünk az antihősök. Mert nem tudjuk meghatározni a középutat, ha csak azt látjuk, ami tökéletes. A közepe ennek az áramlatnak minden estben Te, Én, Mi vagyunk. Mi esendő emberek.

2014. július 6., vasárnap

Én, Te meg a Facebook


Kikre tartoznak a párkapcsolataink? Zsigerből jön a válasz: az magánügy. Na igen, ez az ideális eset, ugyanakkor valamiért manapság nem divat az intim kapcsolatokat valóban intimként kezelni. Nem akarok általánosítani, de csak nézzünk körbe magunk körül: mióta a Facebook létezik a párkapcsolatokban lévő felek létszáma két főről némileg legalább három összetevőre módosult: te+én+ismerősi közösségünk.

Sokat gondolkodtam, hogy vajon honnan jön ez az igény. Miért vágyunk arra, hogy a párkapcsolatunk momentumait, akár naponta, megosszuk két-háromszáz emberrel. Nyilván ebben közrejátszik a párkapcsolatban lévő felek extraverziója. Nagy valószínűséggel a felek külön-külön is aktív "online életet" élnek, mely alapján mindkét félnek nagy igénye van arra, hogy az életeseményeiket megosszák másokkal. Ennek persze számos magyarázata lehet, hogy kinek miért, és honnan jön mégis ez az igénye, de megkockáztatnám, hogy a sűrűn posztolgató emberek külső kontrollosak, és magasan önmonitorozók, azaz önmaguk megítélése nagy mértékben függ attól, hogy más emberek hogyan ítélik meg őket. Ergo száz lájk egy kép alatt, nyolcszáz ismerős, és kilencven követő megléte náluk valóban nagyon sokat nyom a latba saját önbizalmuk tekintetében. Persze tegyük hozzá, hogy nem rossz dolog az, ha az embert -ilyen formában- elismerik, vagy egyetértenek valamilyen tevékenységével, vagy lehet tényleg szépen mutat a fotókon az illető. Az viszont már egy másik helyzet, amikor az illető csak olyan célzattal készít magáról egy pár jól sikerült fotót, akár naponta, hogy azt kiposztolva, néhány lájkot kapva kicsit jobban érezze magát. Nem tudom ennek a minőségét egyébként megítélni, nem tudom még mindig eldönteni, hogy ez egy jó vagy rossz tendencia. Létezik, ez biztos.


Visszakanyarodva a párkapcsolatokhoz: hol tartunk, ha már van igény oldalakra, melyek működése töretlen, ahol párok szex utáni szelfiket osztanak meg a közösséggel? Milyen szintje ez már az extraverziónak tehát? Miért dönt úgy két ember, illetve miért van szükségük arra, hogy bevonjanak ilyen mértékig másokat a magánéletükbe? Van egy olyan érzésem, hogy azoknak a pároknak, akiknek ilyen nagy az online jelenlétük, mintha hiányozna valami abból a kis világból, amit egyébként kettejüknek kellene felépíteniük.

A párkapcsolatok nem véletlenül két főre vannak kitalálva. Minél több embert engedünk be a privát életünkbe, annál több lesz a problémaforrás. 


Szólj hozzá a témához! Nem szükséges regisztrálnod.
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...